Feltűnő, ha minden normális

Kedves barátom csöngetett fel a karácsony előtt, este, azzal, hogy „ezt meg kell írni”. Abban a tudatban vártam a történetet, hogy nem beszél hiába, és ha felhívott a bevezető szöveggel, az tényleg újságba kívánkozó téma.

De hallják a történetet.

Arad belvárosában, két perc járásra a Kispiactól, az egykori Ferenc tértől, egy tucatnyi lakást magába foglaló emeletes házban egy 97 éves ember él. Történt pedig, hogy nemrégiben az idős úr egy nap nem vette ki kedvenc magyar újságját a postaládából, ami az udvar (román és magyar) lakóinak szinte azonnal feltűnt. Mint utóbb kiderült, aznap senki se látta, ami már alapos gyanúra adott okot. Nézzük meg, mit történt vele, mondták a szomszédok. Az öreg többszöri csengetésre sem nyitott ajtót, és mindenki tudta, hogy nem szokott otthonról elmenni hosszabb időre, s ha az ismételt dörömbölésre sem válaszol, akkor valami baj lehet.

A próbálkozó lakók aggódva néztek össze, s bár nem mondták ki hangosan, valamennyien arra gondoltak…

De hát egy ajtót mégse lehet csak úgy, egyszerű gyanúra betörni, hívták hát a sürgősségi 112-es számot, hogy majd csak lesz valahogy. Lett is, de még mennyire: percek alatt, meséli barátom, vagy negyvenen („nem túlzok, hidd el”), jelentek meg, mentők, SMURD, mindenféle hivatalos emberek, az ajtót kinyitották, az öreget a padlón fekve találták. Rosszul lett, felállni nem tudott, segítséget se hívni, de volt benne élet, és kitartó munkával megmentették.

Na és mi az, kérdezhetné a kedves olvasó, amit „meg kell írni?”

Örülnék, ha mindenki ezt kérdezné, vagyis ha nem látna semmi különlegeset, a hétköznapin túllépőt a történetben. Azaz mindenki számára teljesen normális lenne, hogy az egy házban lakók számon tartsák a másikat, törődjenek egymással, és cselekvésre is hajlandók legyenek embertársuk érdekében.

No de: ha valakinek nem tűnik fel egy szokatlan dolog, vagy ha mégis, csak vállat von és nem beszéli meg a többiekkel, nem derül ki, hogy az öreget aznap senki nem látta; ha nem hívják azonnal azokat, akik esetleg segíteni tudnak, s ha azok – na, itt a másik nagyon kellemes meglepetés – nem érkeznek ki gyorsan, elképesztően nagy számban és felkészültségben (többeknek mindenekelőtt ez tűnt már-már hihetetlennek, noha a hatóságok tudták, hogy „csak” nagyon idős emberről van szó), akkor másképpen végződhetett volna a történet.

Ez a karácsony, a szeretet ünnepe előtti történet akár szimbolikusnak is tekinthető. Karácsony táján, úgy tartják, egy kicsit mások vagyunk – megértőbbek, szeretetteljesebbek, a szó jó értelmében vett emberibbek. Szép lenne, ha az ünnep szellemét egész évre átvinnénk, és olyan idők jönnének, amikor egy ilyen történeten már senki nem csodálkozik.