Forradalmár-háború

Utólag visszatekintve az ember sok mindent valószerűtlennek, sőt hihetetlennek tart életében.

Amikor 1989. december 22-én, a kora dálutáni ragyogó napsütésben az aradi színház egyik művésze a nyakamba ugorva kis híján ledöntött a lábamról, s mindketten szinte artikulátlanul üvöltöttünk a boldogságtól, legrosszabb álmaimban sem tudtam volna elképzelni, hogy pár év múltán az aradi forradalmárok, a térre kiállók között ádáz harcok robbannak ki.

A valóság azonban gyakran felülmúlja az emberi képzeletet.

Az aradi forradalmárok (és nem csak az aradiak) ismét háborúznak – egymással.

Az „ismét” azt jelzi: nem először. Megkockáztatnám: nem is utoljára.

Az aradi lapokban megjelent az egyik helyi forradalmár-szervezet közleménye, amely szerint BNR 89 (A 89-es Forradalmárok Nemzeti Blokkja) május 4-én tartott kongresszusán – amelyen tiszteletbeli elnökké Ion Iliescut, társelnökké Sergiu Nicolaescut, főtitkárrá Codrin Ştefănescut választották – megszavazták egyes forradalmár szervezetek, köztük a December 21. Arad, valamint a ’89 Decemberében Elhunytak és Sebesültek (aradi) Szövetsége kizárását is a BNR 89-ből, mert „kettős játékot űztek, elárulták a forradalmárok érdekeit országos és helyi szinten, támogatták a ’forradalmár-gyár” (megnevezés következik) kettőst”.

A vádak komolyak.

Mit mond ezzel szemben az ellentábor?

Azt, hogy meglepődött a „leleplező” sajtókampányon, hogy a BNR 89 kongresszuson (szem- és fültanúk szerint) szó sem esett a fentebb említett szervezetek kizárásáról, hogy – a vádló szervezettel ellentétben – semmilyen politikai pártnak nincsenek elkötelezve, hogy ők voltak azok, akik határozottan kérték a volt pártaktivisták, szekuritaté-alkalmazottak és besúgók forradalmár-tagságának visszavonását, hogy az ellenszervezet vezetői diktátorok (bár ez utóbbi kijelentés csak szóban hangzott el), s hogy ha nem kér a másik szervezet nyilvánosan elnézést, bűnügyi keresetet nyújtanak be ellene.

Talán ennyiből egyértelmű, hogy nem babra menőnek szánják a játékot – bár kétlem, hogy annak komolyabb következménye lesz.

Hogy a két tábor közül melyiknek és mennyiben van igaza, nem tisztem eldönteni, nincsenek is hozzá megfelelő információim. Csak megállapítom: végtelenül szomorú, hogy ilyen csatározások, több mint 22 év után, ma is folynak. Az első logikus kérdés: miért? Néhány lehetséges válasz kézenfekvő, de hadd ne foglalkozzak ezekkel se.

Marad a tény: nincs béke az aradi forradalmár-berkekben, mint ahogy sok más városban sem.  

A történelem e tekintetben még biztosan nem zárult le.