Gróf Bánffy Miklós (II.) (1873–1950)

1912-ben Bánffy gróf már Budapesten tartózkodik, az akkori közoktatásügyi miniszter, Zichy János gróf meghívására jön a fővárosba. Illetékes körökben tudják róla, hogy nemcsak a művészetek támogatója, de nagy szakértője is. Bánffyt színházi körökben már jól ismerik, még 1906-ban írta első drámáját, a Naplegendát, Kisbán írói álnév alatt, melyet a következő évben már be is mutatott a Nemzeti Színház, nem kisebb művészekkel, mint Jászai Mari, Beregi Oszkár, Márkus Emília. A színművet lelkes kritika fogadta, még a szigorú Ady bírálata is pozitív, Bánffyt tehát befogadta a magyar irodalom. Zichy miniszter Bánffyt a két nagy állami színház, az Opera és a Nemzeti Színház vezetésével bízta meg, aki nagyszerűen végezte intendánsi munkáját, elsősorban a pénzügyi dolgokat rendezte, de a művészek is elégedettek voltak munkájával, szakértelemmel foglalkozott a rendezés, a darabválasztás és szereposztás kérdéseivel, maga is igyekezett a szakmát megtanulni. Még olaszországi útjai idején megbarátkozott a nagy olasz zeneszerzővel, Puccinival, akit 1912-ben meghívott Budapestre és az Operában bemutatták a zeneszerző 1910-ben alkotott operáját, a Nyugatlányát. Az előadás sikere hozzájárult, hogy az Opera művészi és anyagi fejlődése ismét stabilizálódott.

Bánffy második színdarabja a Nagyúr Attila hun királyról és koráról szól, a kor ismert kritikusai, mint Schöpflin Aladár, vagy a szintén drámaíró Lengyel Menyhért elismerően írtak a darabról, Tamási Áron egyenesen remekműnek tartotta. A Nagyúr bemutatására a Magyar Színházban került sor 1912 végén. Pár év múlva, 1918-ban született Az erősebb című színmű és 1926-ban a Maskara című bohózat. Ezután a két, ún. „mai” témájú darab után visszatért a történelmi tárgykörhöz, és 1929-ben megírta a Martinovics című történelmi drámát, melyben elsősorban Martinovics emberi oldalát igyekezett bemutatni, erényeivel és gyarlóságaival. A darabot a Nemzeti Színház mutatta be, Odry Árpáddal a címszerepben. Mint intendáns, Bartók műveinek a bemutatását kezdeményezi, így az Operaház A fából faragott királyfit 1918-ban, Akékszakállú herceg várát 1919-ben mutatja be. Mindkét darabhoz a díszleteket maga Bánffy tervezte.

Bánffy Miklós drámaírói jelentőségét valószínűleg a jövő fogja teljes mértékben kiértékelni, ami regényírói tevékenységére még inkább érvényes. Mint prózaíró, már 1914-ben kiad egy novelláskötetet, A haldokló oroszlán címmel, 1927-ben második kötete, a Reggeltől estig már Kolozsvárott jelenik meg. 1931-ben írja un. „kópéregényét”, a Fortélyosdeák Boldizsár memóriáléja címmel. Ma már tudjuk, hogy történelmi drámáinak irodalmi értéke e prózai próbálgatásoknál sokkal jelentősebb, de az igazi életmű a húszas évek közepétől megkezdett hatalmas történelmi regény az Erdélyi történet című trilógia. A mű az 1904–1914 közötti Erdély és bizonyos értelemben az egész magyar társadalom változásait írja le regényes formában. Az első rész címe: Megszámláltattál (megjelent 1934-ben), a második részé És híjával találtattál (1936) és a harmadiké Darabokra szaggattatol1940-re készül el és rögtön megjelenik. A mű kétségtelenül a XX. század magyar történelmének egyik jelentős, a mai időkre is aktuális korrajza. A történelmi Magyarország bukását egészen más szemszögből világítja és ítéli meg, mint azt általában a magyar történelemírás teszi. Bánffy nem annyira a külső erőket, a háború elvesztését, a nagyhatalmak cselszövéseit látja és tartja a magyar pusztulás okának, inkább a belpolitikai tényezőket, a magyar uralkodó osztályból kikerülő politikusok alkalmatlanságát, végzetes könnyelműségét tartja jóvátehetetlen és Trianonhoz vezető hibának.

Bánffy irodalmárként, akár drámáit, akár regénytrilógiáját nézzük, a nagy történelmi változások időszakát tanulmányozza, és így keresi a helyes utat. Ez az útkeresés vonatkozik a politikus Bánffyra is, humánus emberi hozzáállást, toleranciát tart egyedül helyes politikai útnak, és nem az állandó agresszív szembeszegülést.

Már az első világháború idején pacifista nézeteit hirdeti. 1916-ban, Ferenc József halála után az új magyar király, IV. Károly koronázási szertartását a Mátyás templomban ceremóniamesterként szervezi meg, és háborúellenes tüntetésként használja fel. A gyönyörűen feldíszített templomban, a fény és pompa hajlékában ötven, háborút megjárt frontharcos tisztet vonultat fel, köztük sebesülteket és rokkantakat, a háború áldozatait. A megdöbbenés óriási volt, Bánffyt rengeteg bírálat érte, de a fiatal IV. Károly megértette az üzenetet, és ígéretet tett, hogy a háború befejezését fogja sürgetni. Hogy minden másképpen történt, nem rajta múlott.

Bánffy az 1919-es Tanácsköztársaság forradalmi eszméit nem tudja magáénak vallani, bár hajlik a szocialista eszmék felé, de a radikalizmusnak nem híve, ezért a későbbi  fehér terrort is inkább undorral, mint megértéssel szemléli. Az 1921 tavaszán kinevezett Bethlen István gróf miniszterelnök, valószínűleg a régi barátságra való tekintettel, de nem utolsó sorban ismervén Bánffy jó külföldi kapcsolatait, gróf Bánffy Miklóst külügyminiszterré nevezi ki. Az egy év és nyolc hónapos miniszteri tevékenység végül is Bánffy lemondásával zárult 1922 decemberében. Röviden jellemezve e periódust, azt mondhatnánk, hogy Bánffy külpolitikai elképzelései nem egyeztek se Bethlen miniszterelnök, se Horthy kormányzó, valamint az „uralkodó körök” nézeteivel. Mint háborút vesztett és szegény ország, nem hangzatos jelszavakkal (Vesszen Trianon!, Nem, nem soha!), hanem a szomszédos népekkel és a hatalmat kézben tartó nagy nemzetekkel türelmesen kiépített kapcsolat az, ami esetleg segíthet Magyarországon. Ez volt Bánffy véleménye a külpolitikáról és felfogása és az akkori revizionista szellemű Magyarországon nem talált, és nem találhatott támogatást.