Há’ ború van, de jön majd derű

Kapkodom a fejem, és lesem, mikor érem tetten magam, hogy egy rémtörténet szereplője vagyok csupán. Lesem, nehogy elillanjon a pillanat, amikor lehull a lepel, mert szeretnék végre egy jót röhögni. Egy olyan igazit, hogy a mandulám is látszodjon. Vannak még tartalékaim, de nem tudom meddig elég. Az elmúlt két-három év sokat kivett belőlem, engedtem is, nem gondoltam, hogy háborúra (is) kellene tartogatnom.

Most viszont dühös vagyok. Nem kicsit, nagyon. Az elmúlt egy évben állandóan kerestem az összefüggéseket, a válaszokat, a megvilágosodást, hogy tudjak rendet teremteni magamban, bennem. Amikor a COVID leblokkolta a világot, lebetegedett az édesanyám, és az aggodalom miatt én mit sem érzékeltem abból, ami a világban zajlott. A covid miatt nem rettegtem, nem pánikoltam, nem riogattam másokat, nem féltem, hogy megfertőződöm, csupán csak az édesanyám miatt aggódtam. Utólag azt gondoltam, az Ő óvó természete tette ezt is, hogy kíméljen, hogy ne engedjen magával ragadni a fertőző/fertőzött világ, inkább elvonta az egészről a figyelmemet. Egy év múlva, amikor a COVID nem is tudom hányadik hulláma bekeményített, elveszítettem az édesanyámat, és ezzel együtt érkezett minden lelki nyavalya cifrábbnál-cifrább testi tünetek formájában. Utólag azt gondoltam, mindezt szintén az anyukámnak köszönhetem, hogy még mindig ne tudjak a világot befertőző betegséggel foglalkozni. Aztán mikor én is megkaptam a koronát omikron formájában, felsóhajtottam: végre,vége. Isteni gondviselésnek gondolom, hogy mi szerencsésen megúsztuk.

De a háborúval nem számoltam. Putyin mattot adott. Kész. Nincs már magyarázat, nincs már összefüggés-keresés, nincs már logika. Viszont dühös vagyok. Nagyon dühös vagyok. Közeleg édesanyám halálának az évfordulója, és én még nem tudtam gyászolni sem. Nem tudtam megadni neki a kellő tisztelettel és szeretettel teli időt, mert mindig volt valami, ami meggátolt, ami nem engedett. A háborúról ő tudna beszélni, mesélt is sokat, rengeteget, történetei számomra hihetetlenek voltak, elképzelhetetlenek, mint ahogy az a tény is, hogy most a szomszédban háború van. És ahelyett, hogy az édesanyám emlékével foglalkoznék, ahelyett, hogy gyászomba roskadnék egy kicsit, ahelyett azon kapom magam, hogy gondolkodom rajta, miket kellene gyorsan összepakolni, ha azonnal menni kéne, ha nagyon gyorsan kellene elhagyni az otthonunkat.

Ilyenkor megrázom magam, és azt mondom: nem! Nem engedem, hogy bennem is háború legyen. Még akkor sem, ha nagyon déjà vu érzésem van, hisz ugyanazt látom, tapasztalom, mint a COVID felbukkanásakor: mindenki fél, pánikol, össze-vissza néz/olvas/hallgat mindenfélét, megosztja azokat közösségi oldalán, különböző fórumokon – mintha az emberek onnan tájékozódnának.

Nagyon nem jó ez így. Háború van. Nem elég baj az nekünk? Nem jó ez így, de tehetünk ellene. Én akkor sem fogok nyilvánosan rettegni a Facebook-on, ha emiatt leszólnak, és komolytalannak tartanak, és igen, szerencsére megvan még a humorérzékem, ami most is jó fegyvernek bizonyul. A háború a szomszédban van... egyelőre. Ne engedjük, hogy bennünk is az legyen. A humornál maradva: há’ borúra derű jön.

Azért, mert reggeltől estig nem arról beszélünk, hogy úristen, mi lesz ha..., nem pánikolunk (legalábbis igyekszünk!), nem pánikoltatunk, az nem azt jelenti, hogy nem vesszük komolyan. De azt gondolom, ha igyekszünk magunkban a békére törekedni, sokkal inkább van esély megtalálni azt a külvilágban is. A háború zajlik velünk vagy nélkülünk. Az lenne igazán jó, ha mindennek ellenére jó dolgokkal foglalkoznánk, az még sosem ártott az ember lelki/mentális/fizikai egészségének. És mindezt megőrizni most még fontosabb, mint eddig gondoltuk. Egy barátom mondta: visszasírjuk még a COVIDot. Adja Isten, hogy ne tegyük.