Iván és kistestvére

Bucsa, Irpin, és mindenekelőtt Mariupol az orosz háborús bűnök jelképévé váltak. Ukrán kérésre a hollandiai Hágában székelő nemzetközi büntetőbíróság ügyészei nagyméretű feltáró misszióba érkeztek az orosz csapatoktól felszabadított területekre a feltételezett háborús bűnök és emberiség elleni bűntettek felderítésére. Számos európai ország is büntetőjogi szakembereket küldött Ukrajnába az ukrajnai civil lakosság elleni orosz gaztettek felderítésére, és a tettesek felelősségre vonása céljából.

Az orosz csapatok súlyos bűnöket követtek el a civil lakosság ellen, a megszállásuk alatt álló területeken rendszeresen lőttek tömbházakra, iskolákra, kórházakra, színházakra, vasúti állomásokra, gazdasági épületekre. A civil lakosságot kirabolták, terrorizálták, nőket erőszakoltak meg, s gyakran le is mészároltak. A „testvéri szeretet” jegyében…

Ahonnan az orosz hadsereg visszavonult, vagy az ukránok zavarták ki, ott valós siralomvölgyre hasonlít a helyzet: egyre több tömegsírt tárnak fel, az életben maradt lakosság vallomásai pedig további borzasztó dolgokról tanúskodnak. Az orosz nagytestvér „ölelésében” összetörnek az ukrán kistestvér csontjai.

A mongol–tatár barbarizmus ismét rátört Európára, állapítják meg az ukránok, ugyanúgy, mint Kelet-Európa népei 1944–45-ben, amikor a Vörös Hadsereg hasonlóan viselkedett a „felszabadított” országokban.

Akkori szóbeszéd szerint Sztálin két hibát követett el: megmutatta Ivánt Európának, illetve megmutatta Európát Ivánnak. A háború után a KGB-nek fokoznia kellett terrorját, nehogy az Európából hazatérő katonák a látott különbségekre merjenek gondolni, akik mégis megtették – százezres, netán milliós nagyságrendben –, azokat a Gulágba küldték. Európa elborzadt a szovjet katonák barbarizmusától, a nyugatiak azért is szorgalmazták, hogy az USA tartsa Európában csapatait.

Manapság Putyin ugyanazt a két hibát követi el: megmutatta a többnyire szegény vidékekről besorozott Ivánoknak az ukrajnai szabadságot és a viszonylagos jólétet, illetve megmutatta Ukrajnának (és Európának), hogy mire képes az orosz Iván a huszonegyedik század elején. A korábban csökönyösen semleges Svédországot és Finnországot a NATO karjaiba taszítja, Ukrajnában pedig felerősítette a nyugat-párti orientációt.

Moszkva – és Putyin személyesen – nem győzi hangsúlyozni az orosz–ukrán közös bölcsőt, a középkori Kijevi Rusz államot, annak ellenére, hogy gerincét a Dnyeper  folyó jelentette, területe pedig főleg a mai Ukrajnára és Belaruszra terjedt ki. Az 1241-es nagy tatárjárás megsemmisítette a Kijevi Rusz államot, annak északi perifériái, a mai orosz területek 250 évre tatár iga alá kerültek, miközben a Dnyeper menti magterületek (Belarusz és Ukrajna) pedig litván, majd lengyel uralom alá hosszú évszázadokra. Az oroszok szerint emiatt különültek el az oroszok ősei az ukránok és belaruszok őseitől (majd további 400 év után utóbbiak is egymástól), s a cárok ezért tekintették prioritásnak az ősi Rusz földjeinek a visszaszerzését, az volt külpolitikájuk alapköve, erre hivatkoztak folyamatos hódításaik során.

Az ukránok szerint viszont a tatárjárás utáni időszak a meghatározó a nemzetek kialakulásában, amikor a litván nagyfejedelmek, majd a lengyel királyok fennhatósága alatt az ukránok (és belaruszok) évszázadokig az európai civilizációs vérkeringés részesei maradtak, miközben az oroszok a tatár iga alatt elbarbárosodtak, és elszigetelődtek Európától, egészen Nagy Péter cárig. Nemcsak az ukránok, de számos orosz filozófus és író is hangsúlyozta, hogy a tatár iga alatt a despotizmus, autokrácia, terror és vaskezű kormányzás beleívódott az orosz nemzeti jellembe. Bucsa, Irpin vagy Mariupol ezen orosz barbarizmus újabb megtestesítői – immár nemcsak az ukrán kistestvér, hanem az egész civilizált világ szemében.