„Kegyes” irigység

Irigység?

Nem a legnemesebb emberi vonás.

Vannak „kegyes” irigykedések is.

Valamikor – nagyon régen – bókolni akartam a barátom feleségének. (Nem volt az esetem!)

– Irigyellek a feleségedért!

Parád. Riposzt!

– Miért? Talán, nem érdemlem meg?

Irigyelhetünk valakit a nyugalmáért, a türelméért. A ránctalan arcbőréért is.

Sikereiért? Pénzéért?

Ha irigyeljük is, nem illik kimondani.

Időnként kiszalad a számon:

– Irigylem tőled az unokáidat (dédunokáidat).

Ez igazán nem lehet sértő.

Mit, kit lehet még irigyelni?

Még bőven fiatal, kedves ismerősömmel, találkoztam. Köszönés után:

– Időnként irigylem a nyugdíjasokat.

Így egyszerűen.

Hát ilyen is van?

Folyamatoson töröm a fejem, leginkább mit lehet irigyelni rajtam… bennem… sorsomban?

Óh, én boldog pensioner!