Kérdésfelvetés

Magyarország a nemzetközi valutaalap (IMF) hitele nélkül maradt, miután az Orbán kormány nem tudott megegyezni az IMF szakértőivel a költségvetési deficit lefaragásáról.

Ezáltal Magyarország nemcsak a világpiacon legolcsóbb hiteltől esett el, s más, magasabb kamatú kölcsönhöz kell folyamodnia a magánpiacon, hanem a lépés negatív üzenetet is hordoz. Aligha örvendetes, ha válság idején az amúgy sem tolakodó beruházók stabilitás és kiszámíthatóság hiányában elkerülik az országot: az IMF-hitel meghiúsulása ugyanis ilyen jellegű üzenetet is hordoz.

Románia nemrég kapta meg a legújabb részletet a több mint 13 milliárd eurós IMF-hitelből. Sokan mégis ellenzik a hitelt, mivel törlesztése a jövő nemzedékekre hárul. Egy olyan kérdésfelvetésre, hogy „egyet ért-e olyan államhitel felvételével, melyet utódainknak kell majd visszafizetniük” aligha érkezne pozitív válasz. Viszont arra a kérdésre, hogy „egyet ért-e államhitel felvételével, különben nem lenne miből fizetni a nyugdíjakat és közbéreket” alighanem pozitív válasz születne.

Jóllehet a kettő ugyanannak az éremnek a két oldala. Csakhogy a közteher méltányos társadalmi elosztásáról kevés szó esett, s még kevesebb volt az ezirányú megfontolt, józan érvekre alapuló közvita az utóbbi hónapokban.

Noha a romániai társadalomnak előbb vagy utóbb választ kell találnia a nagy kérdésre: ki viselje a közterhet? A mostani, vagy a jövendő nemzedékek? Mennyit vállaljon a privát szféra, mennyit a közalkalmazottak, mennyit a különböző társadalmi rétegek, a szegények, a középosztály, a gazdagok, mennyit a nyugdíjasok, s mennyit a szociális segélyezettek?

A kérdést nyilván mindenki a maga szubjektív szempontjai szerint közelíti meg, a teherviselés határát bizonyára mindenki máshol húzná meg.

A társadalom azonban nem kerülheti ki a választ, a határt meg kell találni. Remélhetőleg társadalmi párbeszéddel, mintsem felülről jött határozattal.