Kis kaland

Festőismerősöm, belvárosi, második emeleti műterem-lakásából lépünk ki, elől én, hónom alatt „legújabb szerzeményemmel”, mögöttem a mester. Keskeny teraszra nyílik az ajtó, ahol azonnal a déli égető napsugarak rohannak meg bennünket.

Nyáriasan, könnyen vagyok öltözve, teljesen fehérbe, ahogy mondani szokás, mintha mésszel öntöttek volna le. Mégis rögtön finoman gyöngyözni kezd a homlokom. A korlátnak dőlve, bedugom a kezemet a zsebembe egy papírszalvétáért, kihúzom, de a homlokomig már nem jut el, mert közben szétnyílik s a belecsúszott autókulcsom kiesik, le a mélybe. Vágyakozva bámulok utána, lent buja növényzet, bokrok, virágok. Zavartan köszönök el kísérőmtől, akinek arcán őszinte részvét.

Szaporán veszem a lépcsőfokokat, mintha a sietségnek lenne valami értelme, mintha a kulcscsomó útközben megállhatott volna valahol a levegőben, hogy aztán leértemkor pontosan a tenyerembe pattanhasson. Álom, álom.

A rendbetartottnak nem mondható udvaron próbálom betájolni azt a helyet, ahova a kulcs leérkezhetett. Teszek néhány lépést, amikor a kiszemelt helyen, egy lakásajtó közelében egy fiatal nőt pillantok meg, aki éppen cigarettázik. Elnézést kérek tőle és előadom a nagy bajom.

– Jó helyen jár – mondja – hallottam valamit leesni ide a virágágyásba.

Falhoz támasztom a festményt, kezdem szétzilálni a növényszárakat, a leveleket. Telnek a percek, sikertelenül. Aztán a fiatal nő eldobja a cigarettáját, és ő is mélyen lehajolva hajtogatni kezdi a leveleket.

Talán akaratán kívül is rögződhetett a fejében az esés zaja, és annak helye, mert néhány perces keresés után kiemeli a kezét a levelek közül, benne a kulccsal. Mellé lépek, kisegítem a virágágyásból, felém nyújtott kezéből átveszem a kulcsot. Aztán hirtelen minden gondolkozás nélkül, megfogom a kezét és megcsókolom. Nagyon szépen megköszönöm a segítségét. Pillanatokig állunk egymással szemben. Kicsit zavartnak tűnik, aminek mindjárt meg is mondja az okát.

– Higgye el, uram, nem is emlékszem, hogy nekem mikor csókolt legutóbb kezet egy férfi.

Nem tudok erre mit mondani, de nem is lenne időm, mert felpattan a közeli lakás ajtaja, s a keretében megjelenik egy középkorú férfi. Szúrósan néz rám, s nem éppen barátságosan köszön rám.

– Kicsoda maga, vén angyal, mit keres itt, mi köze a feleségemhez, miért csókolgatja a kezét?

– Eltalálta uram, valóban kerestem valamit, és szerencsére a kedves felesége segítségével meg is találtam azt.

Gyorsan elhebegem az előzményeket, aztán még a megtalált kulcsokat is felmutatom. A végén kiderül az arca, mintha egy kicsit el is mosolyodna, s visszahúzódik a lakásba. Mindjárt követi a felesége is, akinek ezúton is hálás köszönetet mondok.

Egyedül maradok a teljesen ellankadt belvárosi udvaron. De nem érzem a forróságot, inkább valami mámor kerít hatalmába. A győztes boldogsága. Felkapom a fal mellől az elárvult piktúrát, és olyan vígan vágom a hónom alá, mintha egy igazi angyalszárny lenne, amely ezután bármikor és bárhol képes lesz szerencsés kimenetelű kalandokra röpíteni.

 Fekete Géza