Kisebbségi szabadság

Kelemen Hunor március 15-i beszédét olvasva furcsa gondolat járhat az ember fejében: vajon mennyit mondott belőle Románia újdonsült kulturális minisztere, miniszterelnök-helyettese, vagy ez esetben a szónok személyisége „kettészakadt”, és csak az egyik fele, a romániai magyarság érdekvédelmi szövetségének elnöke szólalt meg? 

Kimondhat-e olyan dolgokat a magát nemzetállamnak valló ország magas rangú – és hát kormánytagként a kormány politikájával egyetértésre „ítélt” tisztségviselője, mint amilyet a kisebbségi sorban élő, s ezzel a sorssal dehogy is mindig elégedett kisebbség vezetőjének kötelessége kimondani?

Azt, például, hogy a kisebbség szabadsága, a legnagyobb kincsünk, könnyen veszélybe kerülhet, s ha ki is vívtunk belőle valamennyit, az nem tekinthető egyszer s mindenkorra érvényesnek és visszavonhatatlannak: újból és újból, napról napra ki kell állnunk, meg kell küzdenünk érte, és, nem feladva az eddigi eredményeket, újabb célokat kitűzni. Kérdés, hogy van-e teljes szabadság (ha netán mégis, akkor az milyen és meddig terjedő), de egészen bizonyos, hogy attól a hazai magyarság nagyon messzire van. Szabadságérzetünk, egyetértve a március 15-i szónokkal, erősödött az elmúlt negyedszázadban, de bűnös mulasztás lenne hátradőlni, amíg napjainkban olyan, mondhatni elemi dolgot sem tudunk felmutatni, mint az önálló magyar orvosi kar, amely már fél évszázaddal ezelőtt létezett. A szabadságjogok korlátozása tehát nemcsak elméleti veszély, hanem nagyon is valóságos, és az erre irányuló kísérletek nem szűntek meg. Sőt, az elmúlt időszakban, a szövetségi elnök szavaival élve „szemmel látható módon felerősödtek és elszaporodtak a közösségünk elleni támadások”, küzdeni kell az iskoláért, a minden szintű anyanyelvi oktatásért (akkor is, ha ez elvileglehetséges – de hány, elvileg kisebbségi jogokat biztosító, de be nem tartott törvény van?), a közösségi szimbólumok használatáért, egykor elkobzott javaink visszaszolgáltatásáért, és általában nemzeti identitásunk megőrzéséért. Sokan hiszik még Romániában, hogy ha bizonyos szabadságjogokat megadnak a magyar (és általában a) kisebbségnek, akkor nekik kevesebb marad, holott éppen fordítva van: ha a jogaival elégedett kisebbség jól érzi magát országában és igazi hazájának tekinti azt, a most aggodalmaskodóknak is jobb  lenne a köz- és szabadságérzete. Persze, a sokfelé már kipróbált és bevált „receptet” nálunk is ki kellene próbálni…

Kíváncsiak lennénk, hány hazai, nem magyar politikus olvasta, olvassa el figyelmesen Kelemen Hunor március 15-i beszédét, amelyet ajánlanék számos, a magyarság törekvéseit rendszeresen és rosszindulattal félremagyarázó publicistának is. Esetleg kicsit elgondolkoznának fölötte.