Közvélemény

Van-e manapság közvélemény?

Hát hogyne lenne, vágják majd rá sokan szinte gondolkodás nélkül.

Vajon van-e, és működik-e? – teszi fel a kérdést a kétkedő, s az alábbiakból talán kiderül: nem egészen alaptalanul.

Három, teljesen autentikus történet.

1. Időpont és helyszín: késő este, a színházi előadás befejezése után, Arad kellős központjában, a katolikus templommal szembeni villamosmegállóban. Legalább húsz várakozó utas. A jegyautomatára felmászik, a korlátot felhasználva egy hirtelen barnult 12-13 év körüli fiú, két társa bíztatásával ugrál rajta, próbálja kimozdítani (?) a helyéről. A szemtanúk körében néma csend, csak egy hölgy próbál közbelépni, s rendre utasítani a kiskamaszokat. Senki nem támogatja a fiatalabb és idősebb férfiakat sem nélkülöző közönségből. 

2. Hasonló jelenet fényes nappal, két nap múlva, két megállóval arrább, a Hegyalja tér felé. Ugyanaz a hölgy, talán más kiskamaszok, akik a jegyautomata gombjait nyomogatják, ütik, rúgják, kínozzák a dobozt. A hölgy rájuk szól: hagyják abba, különben a rendőrséget hívja, s elő is veszi a mobilját. Senki más nem szól egy szót sem. A hölgy tárcsáz. A kölykök, akik azelőtt csúfolkodva a nyelvüket nyújtogatták, eloldalognak a fenyegetés elől.

3. Villamos, pár nappal előbb. Idős, rozoga állapotú férfi száll fel, sok az utas, egy középkorú hölgy átengedi az öregnek a kapaszkodó fogantyúját – helyét nem, mert maga is áll –, aztán normális hangnemű és hangerejű  párbeszéd zajlik a hölgy és a nyolcvan körüli, vele utazó nőtársa között arról, hogy a fiataloknak illene átadniuk a helyüket egy ilyen embernek. És egyeseknek nem elállniuk az ajtó előtti helyet, hogy a többiek tudjanak le- és felszállni. És mi következik? Egy középkorú hölgy felhördül, hangosan és durván: mi a bajuk a mai ifjúsággal? Tudják-e, kik a szüleik? Minek avatkoznak be?

Valamikor, az „átkosban” – az idősebbek még emlékezhetnek rá – sokszor cikkeztek az újságok arról, hogy az állampolgároknak állást kell(ene) foglalniuk a társadalom- (és nem politika-) ellenes  megnyilvánulásokkal szemben. Ma már, a „szabadság” korában, csinálhat mindenki azt, amit akar. Törheti, zúzhatja, rombolhatja a köz- és magánvagyont – elvégre demokrácia van! –, és mindenki kussojon, mert semmi köze hozzá.

Az igazi demokráciákat (Európában vagy másutt) többek között egy igen fejlett, az állásfoglalást, beavatkozást is feltételező közvélemény jellemzi, ami többnyire akár kritikus helyzetekben is működik.

Mondom: az igazi demokráciákat.