Más időket élünk…

Déli két óra van, csúcsforgalom, hiszen ilyenkor a belvárosi gimnáziumok tanulóinak zöme útban hazafelé villamosra várakozik. Hol van ez a fiatalság a 30-40 évvel ezelőtti nemzedéktől?! Külsőben nagyon messze. Divatfrizura a fiúknál, lányoknál, festett köröm, az öltözékről ne is beszéljünk! Más idők, más elvárások, az iskola kezében jóval kevesebb lehetőség, mint egykoron. 

Aztán befut a villamos, némi tülekedés, majd az üresen maradt ülések birtoklása, és telefonozás hazáig. Felnőtteknek nincs sok esélyük, hogy úti céljuk végéig legalább pár percre lehuppanhassanak. Úgy kell nekik, miért csúcsidőben utazgatnak? Ültek volna szépen otthon, ha már kedvezményesen vagy ingyen utazhatnak.

Bizonyára hasonló gondolatok megfordulnak sok fiatal fejében. Övéké a világ. És ezt szó szerint gondolom.

A zsivajban eszembe jut egy történet, amit Budapesten élt rokonom mesélt. Fia Franciaországba disszidált 1956 után. Francia hölgy lett a párja, ikerfiúk született. A pesti nagymama minden évben kint töltött pár hetet, hogy a kisiskolás unokákat elkísérje az iskolába és onnan haza. Hát megkapta. A nyolcéves fiúcskák ugyanis több alkalommal is hangosan méltatlankodtak a buszban, amiért „egyetlen vén boszorkány” sem adja át az ülőhelyet nekik. A pesti nagymama majd a föld alá bújt szégyenében. Mikor fiának felháborodottan elmesélte a történteket, az valami olyasmit mondott, hogy „más időket élünk, anya”. Ezzel részéről a téma le volt zárva.

Most is más időket élünk, a téma viszont örökzöld. De talán a felnőttek, szülők, tanárok iránti tisztelet nem veszett ki teljesen, talán a jóérzés is csak szunnyad, mert se az iskolának, se a családnak nincs ideje, eszköze ilyen „apróságokkal” hatékonyan foglalkozni.

Mindegyik a másik féltől várja a megoldást.

Más időket élünk…