Puskel Péter

Gyönyörű napsütéses március. Már a tél sem az igazi, mondogatja két politikai eszmefuttatás között ismerősöm, akivel rég nem találkoztam, s most csapongunk egyik témáról a másikra. De azért ő is örvend, hogy a télutón kisebb a rezsiköltség, ami más években ilyenkor az egekbe szökött. Na de hol vannak azok az évek?!­ – tesszük fel magunkban is a kérdést, ugyanis a hónak, a fagynak itt, a síkvidéken igazán csak a gyerekek örvendenek.

Sokat utazom. Kamaszkorom multával nagy vágyaim egyike az volt, hogy világot lássak. Tanári pályám első időszakában, a ’60-as évek közepén szinte naponta gyalogoltam jó félórát a magyar határ közelében, természetesen román oldalon. Mert ez a gyalogút vezetett leghamarabb a községbe, ahol tanítottam. „Ott, látod azt a tanyát, az már odaát van” – magyarázta idősebb kollégám.

Nagyapám arra tanított, hogy mindig tiszteljem az idős embereket. Megfogadtam intelmét. Gyermekkoromtól kezdve, pályám hosszú során át, csodáltam tapasztalatukat, életbölcsességüket.

A fenti cím egy olyan aradi épületre hívja fel a figyelmet, amely fontos szerepet játszott a város gazdasági életében a múlt század utolsó évtizedétől az államosításig. Ugyanakkor emléket állít egy olyan aradi román értelmiséginek, aki létrehozta és jó ideig vezette azt a pénzintézetet, amelyik a Monarchia körülményei között kizárólag román tőkével indult és működött.

A fenti rovat elindításakor érthető módon nem állt szándékomban intézményekről is írni, csupán egykor magánkézben lévő, felújított épületekről. Most azért teszek kivételt, mert a törvényszék esetében meglepően rövid idő alatt végzett jó munkát a felújítással megbízott cég (cégek.) Így is lehet.

Olvasói kérésre folytatom a sorozatot. Valóban még sok szép épület „nem fért bele” az október végén megjelent kötetembe. Ha sikerül elegendő adatot felkutatnom, még jó pár értékes aradi házról, tervezőjéről, lakóiról írhatok. A jó szándék megvalósulása az épületek felújítását végző cégektől is függ. Hát akkor rajta…

Hűség? Szenvedély?
Napokig törtem a fejem azon, hogy Gyula barátom ragaszkodását minek nevezzem: hűségnek, kitartásnak, egyfajta szenvedélynek, amiben mindkettő benne van? Nehéz rá magyarázatot adni, mert igen kevés hasonló példát talál az ember. Gyula barátom egyszerűen csak nem tudja, mert nem is akarja abbahagyni. Ez nála életvitel, szemlélet, meggyőződés. Késztetés, amit érez az ember. Mármint az olyan ember, mint Jámbor Gyula.

A filharmónia reneszánszát éli. Jobbnál jobb koncertek, vendégszereplések követik egymást. A publikum is hálás. Egyre többen töltik meg a termet. Sok a fiatal. És ez jó, ez örvendetes. Még akkor is, ha olykor előkerül a telefon és a zenei „élmény” beleolvad az „okostelók” üzeneteibe. Manapság ez, bármilyen furcsának tűnik, de valóság. A „komolyzene” megértéséhez és élvezetéhez idő kell. De ha a fiatal eljön a hangversenyre, közel áll ahhoz, hogy megértse és átadja magát az ilyen jellegű és forrású élvezeteknek. Eljön kíváncsiságból, s szinte észre sem veszi, hogy a csütörtöki napok estéje számára foglalt, mert „programja” van: a Kultúrpalota koncerttermében.

A CET távfűtési központ mögött működő aradi hulladéklerakó telepet kezelő FCC Environment Romania Kft. 2 045 000 lejes (410 000 euró) bírságot kapott egy ellenőrzést követően a Versenybizottság részéről a nem veszélyes, de nem újrahasznosítható hulladékok kezelési piacán domináns versenypozícióbeli helyével való visszaélése miatt.

Gutaütő hőség. Aligha akad aradi ember, aki felelősségének tudatában azt állítaná, hogy volt már ilyen. Mert nem volt. A hetek, hónapok óta tartó forrósághoz most próbáljuk szoktatni magunkat. Más lehetőségünk nincs.

A meteorológusok hallgatnak, mert nekik is újdonság ez a tikkasztó nyár. Időnként hozzáfűzik a napi többszöri jelentkezésükhöz, hogy itt-ott zápor lehetséges, nincs kizárva, előfordulhat. Így aztán senki nem róhatja fel nekik, hogy őket is meglepi az időjárás alakulása. A magyarázgatást pedig mellőzik.

Miről is beszélhet napjainkban az aradi átlagpolgár, mint a rekkenő forróságú nyárról, a szinte elviselhetetlen kánikuláról. Valahonnan, netán „onnan föntről” szaharai erőpróba elé állítják a megrögzött alföldieket. Hőségrekordok dőlnek meg, s boldognak hiheti magát az, akinek a szobájában légkondi-berendezés teszi élhetővé a nappalokat, éjszakákat.

Érettségi, egyetemi vizsgaidőszak láza, vakáció öröme keveredik a néha szinte elviselhetetlen kánikulával. Ez már a nyári iskolaszünet hírnöke, velejárója. Ilyenkor mégis lehetetlen nem gondolni a főszereplőre, az iskolára. Még véndiákként is. Merthogy minden családban akad valaki, kinek életében lezárul egy időszak.

Évről évre van valami újdonság a ligeti tó környékén. Tavaly a meglazult járólapok, idén, az előszezonban a három hattyú. De úgy, ahogy odakerültek, és vonzották a látogatók sokaságát, el is tűntek hamar. Most egy magányosan úszkáló, néha szárnyát bontó és gyorsrepülésben néhány kört leíró szürke gém a novum.

Déli két óra van, csúcsforgalom, hiszen ilyenkor a belvárosi gimnáziumok tanulóinak zöme útban hazafelé villamosra várakozik. Hol van ez a fiatalság a 30-40 évvel ezelőtti nemzedéktől?! Külsőben nagyon messze. Divatfrizura a fiúknál, lányoknál, festett köröm, az öltözékről ne is beszéljünk! Más idők, más elvárások, az iskola kezében jóval kevesebb lehetőség, mint egykoron.

Jó hírverése és hatalmas sikere volt a Semmelweis című filmnek Aradon. Az Arta moziban két különböző napi vetítésen (túl)zsúfolt volt a terem. Azt hiszem, a legidősebb aradiak sem emlékeznek még ilyen felfokozott érdeklődésre egy játékfilm iránt, még akkor sem, ha a szakemberek szerint ez a kitűnő alkotás jó eséllyel pályázik Oscar-díjra.