Nosztalgia

Az élet mind az egykori reményekre, mind a rémlátomásokra gyakran rácáfol.

1989 decemberének végén legrémesebb álmaimban sem hittem volna, hogy huszonöt év múlva valaki visszasírja az akkori időket.

És lám, mégis.

Ha idén, 2014-ben, az európai parlamenti, meg az államelnöki választás évében Nicolae Ceauşescu egykori román pártvezető, államfő, Sztálin után Kelet-Európa legnagyobb diktátora államfővé jelöltetné magát hazájában, a szavazatok közel felét elvinné. Ezzel pedig – mai ismereteink szerint – alighanem magát a legfőbb funkciót is, hiszen pillanatnyilag nemigen akad az e tisztségre biztos reménnyel megérdemelten pályázó személyiség.

Szomorú szegénységi bizonyítvány ez a 2014-es romániai társadalom számára.

De mit mondanak az április elején készült IRES-felmérésben résztvevők?

Azt, hogy nagyon sokan jobbnak tartották az egykori Ceauşescu-rendszert. Ami eleinte – maradjunk a tényeknél – kétségtelen fellendülést hozott Románia számára az előzőekhez képest, később azonban, az 1970-es évek közepétől, az anyagi jólét viszonylagos növekedésével párhuzamosan az ocsmány, gyomorfelfordító személyi kultusz paroxizmusig terjedő növekedésével, a személyi szabadság (például: külföldi utazás, kapcsolattartás, szólásszabadság stb. stb.) példátlan korlátozása európai mércével addig is orcátlan beszűkítésének megtartásával, sőt növelésével járt eladdig, hogy az 1980-as évek közepe tájától a (mindenekelőtt városokban) már-már szabályos éhezésben-fázásban-sötétbentartásban csúcsosodjon ki.

Ezt sírják vissza meglepően sokan.

Mégpedig azért, mert a sok rosszban (hány román állampolgárnak volt külföldi rokona vagy szólásszabadság-igénye?) azért volt valami jó is: lényegében mindenkinek jutott (olyan, amilyen, de a szűkös megélhetést biztosító) munkahely, s az akkori proganda szerint az elkövetkezőkben egyre szebb, jobb jövő.

Majdnem negyedszázad után honfitársaink 73 százaléka, azaz kicsi híján háromnegyede szerint az ország rossz irányba halad (valamikor az „egyértelmű” irányról persze a kutya se kérdezte őket, azt a nép helyett ellentmondást nem tűrően a hatalom jelölte ki), a „szebb jövő” reális perspektívája pedig az abszolút többség szerint nemigen akar mutatkozni.

Egy ilyen távlat, mi tagadás, 25 éve a magam számára is idegennek és hihetetlennek tűnt volna.