Nyílt levél a buktatás kapcsán!

1960-ban a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Középiskola sportosztályaiért felelős szigorú, de igazságos aligazgatója, Fülöp Gyuri bácsi, a valamikori hoki- és kosárlabda-válogatott játékos megkövetelte a sportolóktól a legkevesebb 7-es tanulmányi átlagot (ének, torna, rajz kizárva!), és tanulással „sújtotta” a kihágókat: edzések, meccsek, versenyek helyett kötelező leckebepótlás, tanári felügyelet mellett, a konviktusban. 

Ezért edzőink ugyancsak ellenőrizték a tanulmányi előmenetelünket.     

Ha hosszabb ideig tartó versenyekre utaztunk, az edzőnk mellett volt 1-2 kísérő tanár is, akik a vonaton „mozgó” szemléltető földrajz, (hely)történet, biológia, magyar irodalom tanórát tartottak (be nem állt a szájuk Konstancáig!), szálláshelyünkön pedig a meccsek és az edzések mellett „érdekes” fizika, kémia és matek példákkal  voltunk kénytelenek „lazítani”.

Ennek köszönhetően a 42-es létszámú osztály minden tanulójának első nekifutásra sikerült az érettségi vizsgája, 17-en egyetemet, ebből mindössze csak hárman a testnevelésit, 15-en valamilyen technikumot végeztek, a többiek pedig azonnal elhelyezkedtek. Megjegyzem, anno, az egyetemekre felvételizni kellett, néha 1:10-ből bejutási arány mellett, és a diplomák „osztása” nem képezte az akkor divatos szocialista munkaversenyek tárgyát!  Az 50 éves véndiák-találkozónk visszatekintő mérlege: egy, Károlyi Béla amerikai tornászközpontjában edzőként tevékenykedő volt diák, számos román válogatott, Balkán csúcstartó, Európa-bajnoki helyezett. Van olyan is, aki Malmőben hokiedző volt, de olyan is, aki öt kontinens tetejére tűzte ki az iskola zászlaját, s mindemellett van 2 doktori titulussal rendelkező mérnökünk, több nyugállományú igazgatónk, főmérnökünk, főorvosunk, sikeres vállalkozónk és mi büszkélkedhetünk Románia egyik leghíresebb sportcsarnok- és templomtervező mérnökével is. S ez nem egy véletlenszerű zsenigeneráció teljesítménye! – ugyanis a „nemzet napszámosai” árgus szemekkel figyeltek akkoriban minden tanulót, különösképpen a tehetségesebbeket, s ha megszólalt a vészcsengő, szorult ám otthon is a kapca!

Gyuri bácsi állandóan ott tett-vett az osztályai körül, hogy alig volt idő és hely az olyan csínytevésekre, amelyekről ne lett volna tudomása. Ő mondta, hogy egészséges, nyakkendős értelmiségit akar neveltetni belőlünk, nem Botos Jóskákat. (Jóska volt a „falu bolondja”, aki válogatott kapusnak képzelte magát. A futballmeccsek szünetében ő szórakoztatta a közönséget. Tökmagért.) Mondta volt, hogy szakiskolával is lehet valaki élsportoló, nem kell ahhoz bolyais sportosztály.

Nem emlékszem, hogy az iskola–szülő kapcsolatban lett volna egymásra mutogatás.  Abban az időben nem volt internet, mobil, de még drótos telefonja sem volt mindenkinek, és mégis, a gyermekek fejlődéséért felelősök ellenőrző-beírások, havi szülői értekezletek és családi látogatások révén informálták egymást és követték a féltett kincs gyarapodását.

Tudom, hogy fél évszázad alatt nagyot változott a világ, de az nem változott, hogy a tehetséggel megáldott egyén az Isten közösségnek szánt adománya, tehát érette a közösség is felel, mivel talentumainak szóval, cselekedettel, mulasztással stb. való elszórása a közösséget fosztja meg jogos vagyonától.  Ebben a felismerésben az évtizedek folyamán mindössze annyi változott, hogy egyéni előnyszerzésből, önzésből fakadó hamis „felelősség-megosztás” mentén mondhatni megszűnőben a szülők–iskola együttműködés és közös cselekvés. A pénzhajhász szülő megelégszik az anyagiak biztosításával, a többit az iskolára bízza, az iskola pedig az osztályozással, mondván, hogy a szülő nevelje gyermekét, mert neki – nyugtatja lelkiismeretét – csak az ismeretek továbbítása a feladata. Tisztelet a kivételeknek. Egyes, többnyire politikai és nem szakmai elvek alapján kinevezett iskolavezetők a pártpolitika feltétel nélküli kiszolgálóivá váltak: az iskola autonómiájára hivatkozva mindent tiltanak, amire a „kenyéradó gazda” csak összeráncolhatná gondterhelt homlokát. Ezért nincsenek a magyarságnak működő ifjúsági szervezetei, ezért az iskola már elveszíteni látszik közösségszervező képességét. Ezért tanul több magyar gyerek román tannyelvű iskolában, mint a természetes közösségében.

De visszatérve az alaptémára.

A sportból ugyan urasan meg lehetett élni manapság – egy darabig, de egy maradandó sérülés, esetleg idő előtti kiöregedés fatális lehet a civil életre felkészületlen sportoló számára.

Tisztelt Berki úr, szülő, iskolavezetés, osztályfőnök, tanári kar, barátok!  

Valaki Önök közül választ tudna-e adni a következő kérdésekre:

1. Ha a tanár úr, figyelembe véve K. Norbi sportbabérjait, átengedi történelemből (is), a fiút képesnek tartják-e az érettségi vizsga abszolválására? Megjegyzem: a „bacalaureat” az más kategória. Nem erre vonatkozik a kérdésem.

2. Ha sikerül, akkor hogyan tovább?

3. Éreznek-e valamiféle felelősséget és milyen mértékben a Norbi-életmodell megalkotásáért?

Elnézést, ha valakit akaratom ellenére megsértettem,

Tisztelettel, Murvai Miklós