Összefonódó szálak

Amerika keze mélyen benne van az ukrajnai háborúban, állítják sokan. Tekintettel az utóbbi évek sorozatos korrupciós botrányaira, azok belpolitikai szövődményeire, a kulisszák mögötti beavatkozásról terjengő hírekre vagy a nagy geopolitikai játszmára, nem is légből kapott a felvetés, főleg, hogy mindezeknek nagy a sajtóvisszhangja.

Már a 2004-es kijevi narancssárga forradalom idején is felvetődtek a háttérben húzódó amerikai szálak, főleg, hogy az orosz titkosszolgálat révén megmérgezett Viktor Juscsenko elnök felesége, ukrán kivándorlók Amerikában született gyermekeként, csak felnőttként vette fel az ukrán állampolgárságot a születésétől meglévő amerikai mellé, s Ukrajnába való költözése előtt a Fehér Háznál is dolgozott. A 2014-es kijevi Euromaidan kapcsán felerősödtek az amerikai beavatkozásokra utaló hangok, s nem csupán az orosz propagandagépezet részéről. Utóbbi amúgy egy az egyben amerikai cselszövésnek állítja be a komoly stratégiai változáshoz vezető nyolc évvel ezelőtti kijevi eseményeket.

Az Euromaidan ugyanis mérföldkő volt nemcsak Ukrajna számára, hanem a tágabb geopolitikai játszmában is, lényegesen befolyásolva Oroszország NATO-hoz és USA-hoz fűződő viszonyát. Oroszország az Euromaidan nyomán szállta meg a Krím-félszigetet, illetve „helyi szakadárokat” küldött Donbaszba, akik nyolc éve kisebb intenzitású fegyveres konfliktusban vannak a kijevi hatóságokkal. Az addig euroatlantiak és oroszpártiak között megosztott Ukrajna akkortól egyöntetűen Nyugat-pártivá vált, NATO-csatlakozási szándékát az alkotmányba foglalták, miközben az orosz orientációt hirdető pártok jóformán eltűntek a belpolitikai porondról.

Jóllehet Kijev már 2014-től katonai segítségért folyamodott Washingtonhoz, Obama elnök nem volt hajlandó fegyvereket küldeni Ukrajnának. Érkeztek azonban különféle zavarosban halászó üzletemberek, köztük Hunter Biden, Joe Biden akkori alelnök és mostani elnök fia, aki az egyik energetikai konszern igazgatósági tanácsában kapott zsírosan megfizetett tisztséget. Az ukrán hatóságok korrupciós eljárást indítottak az érintett cég ellen, melyet az ukrán főügyész menesztésével cakkpakk lezártak. Az ügy nemzetközi botránnyá terebélyesedett a washingtoni gárdacsere nyomán, Trump ugyanis azzal vádolta meg Joen Bident, hogy alelnökként nyomást gyakorolt Kijevre (sőt zsarolta), hogy zárja le a fiát is érintő korrupciós eljárást. Ukrajna országos főügyészének menesztése erre vezethető vissza. Válaszlépésként az amerikai kongresszus Trump menesztését indítványozta 2019-ben, mert állítólag azt követelte az ukrán elnöki székben Porosenkót követő Zelenszkijtől, hogy indítsa újra az ifjabb Bident érintő ügyészségi eljárást, különben felfüggeszti az Ukrajnának nyújtott fegyversegélyt. A demokratapárti Obamával ellentétben, a republikánus Trump teljesítette Kijev kérését, és 2018-tól amerikai fegyvereket szállított az ukrán hadseregnek, vállalva ezáltal Moszkva felbőszítését. Két légy egy csapásra az USA számára: üzleti nyereség és politikai megerősödés Kelet-Európában.

Mindezek ellenére a zömében balliberális (saját meghatározása szerint „független-objektív”) amerikai sajtó árulónak bélyegezte Trumpot, amikor Putyinnal tárgyalt. Holott Trump amúgy is igyekezett a régóta elhúzódó konfliktusok megoldására, az észak-koreai diktátorral is tárgyalóasztalhoz ült ennek érdekében, Közel-keleti béketervet is készített, s az Afganisztánból való kivonulást is Trump döntötte el. Moszkvával szemben is keményen lépett fel, például szankciókat is bevezetett az Északi-áramlat 2 földgázvezeték megakadályozására, melyeket Biden tavaly német nyomásra törölt, majd februárban kénytelen volt ismét bevezetni az Ukrajna elleni orosz támadáskor. Trump Európában is az asztalra csapott a NATO működési költségei miatt, mivel szerinte a tehetős európai országok – Németországgal az élen – az USA hátán élősködnek, miközben Putyin hatalmi gépezetét finanszírozzák. Az amerikai és a nyugat-európai balliberális sajtó azonban folyamatos médialincselést folytatott ellene, patás ördögnek állította be, minden lépését össztűz alá vette.

Hogy Trump képes lett volna-e kizavarni az oroszokat a Krimből és Donbaszból, vagy megegyezni Putyinnal és elkerülni az ukrajnai tragédiát, az kérdéses marad. Tény, hogy a Kreml ura nem merte megtámadni Ukrajnát Trump elnöksége idején, megvárta a washingtoni gárdacserét, s Biden elnök öregségére és politikai gyengeségére alapozva indította el a katonai támadást. Puytin a hidegháború idejéből jól tudja, hogy a demokrata elnökök hagyományosan puhábban léptek fel Moszkvával szemben. Az Ukrajna elleni előző, 2014-es orosz támadás is a demokrata Obama idején történt, a vérszegény akkori amerikai reakció alighanem felbátorította Putyint, a harcias Trump idején azonban kénytelen volt visszafogni magát.

Az Ukrajna elleni februári orosz támadás olyan általános közfelháborodást váltott ki a civilizált világban, hogy még a békülékenyebb Biden (és/vagy a washingtoni politika nagyágyúi) is kénytelen volt konkrét lépésekkel az áldozat segítségére sietni, Putyin személyes sértegetése mellett. Az ukránok hősies ellenállása még Washingtont is meglepte, a háború legelső napján még azt ajánlották fel Zelenszkijnek, hogy kimenekítik Kijevből, ő viszont azt válaszolta, hogy „fegyverekre van szüksége, nem fuvarra”.

Az USA immár nyíltan segíti Ukrajnát, fegyverrel, pénzzel, korszerű technológiával, katonai szaktanácsadással és titkosszolgálati információkkal. Utóbbiak létfontosságúnak bizonyultak az orosz támadások visszaverésénél, illetve orosz tábornokok kilövésénél.

Ukrajna fontos az USA számára, ez nyilvánvaló, Washingtont és Kijevet számos látható és láthatatlan szál kapcsolja össze. Végül is 1945 óta a házat kétszer is magáragyújtó, a tűzet eloltani viszont képtelen Európa szabadsága, jóléte és biztonsága az USA-tól függ. Végül is a NATO-nak három feladata van Európában, ahogy az angol lord Ismay, annak első főtitkára fogalmazott: az amerikaiakat bent, az oroszokat kint, a németeket pedig lent tartani.

Egyesek szerint az amerikai politika nagymértékben hozzájárult az ukrajnai háborúhoz. Putyin és propagandagépezete szerint az oroszok nem is Ukrajna ellen harcolnak, hanem a NATO ellen, mit sem törődve azzal, hogy egyetlen NATO-katona sincs Ukrajnában. Nemcsak Moszkva és propagandistái vélik így, olyan vélemények is felvetődnek, hogy amerikai hátszél nélkül Ukrajna visszakényszerült volna Moszkva karjaiba, mostani tragédiája az amerikai háttérmunkára vezethető vissza. Vagy netán éppen fordítva? Ukrajna tragédiája épp a túlságosan puha washingtoni fellépésre vezethető vissza. Lengyelországban és a balti államokban például általános a nézet miszerint az USA még 2008-ban nagyot vétett, mert nem tanította móresre Berlint és Párizst, amikor megvétózták Ukrajna NATO-csatlakozását. Ha akkor Amerika az asztalra csapott volna a francia–német duónak, Putyin aligha merte volna megtámadni a régóta NATO-tag Ukrajnát. Sőt, Washington 2014-ben, az előző orosz agressziónál is vérszegényen lépett fel Moszkvával szemben, ami felbátorította Putyint. Varsó évtizedek óta keményebb amerikai fellépésért lobbizik, rendszeresen figyelmezteti Washingtont a NATO három alaptételére: jöjjön minél beljebb Európába (politikailag és katonailag egyaránt), tartsa minél távolabb az oroszokat, ne tűrje aljasságaikat, s tartsa rövid pórázon a németeket, ne engedjen nekik túl nagy külpolitikai mozgásteret. Varsó és Kijev nyíltan orosz cinkossággal vádolja Berlint és Párizst, szerintük a német vezetők kezéhez ártatlan ukránok vére tapad, élen Merkellel és Steinmaier államelnökkel, Macront pedig Putyin hasznos idiótájának tekintik. Erélyesebb amerikai fellépéssel mindez elkerülhető lett volna, a történelem is bizonyítja: a keményvonalas Reagan kizavarta a szovjeteket Kelet-Európából – egyetlen lövés nélkül! Trump ugyan nem zavarta ki az orosz megszállókat Ukrajnából, de az ő elnöksége alatt Putyin nem mert tovább lépni.