Palotaháború

A hazai politika új fogalom bevezetésével kísérletezik: a régebben ismert palotaforradalom után a palotaháború román találmányként vonulhat be a modern kori politikai és diplomáciai történelembe.

A román politikában két nagy palota, az 1937-ben felépült Victoriei, a Bukarest központjában lévő egykori királyi székhely, valamint a gyökereiben sokkal régebbi, mai formájában a XIX. század végén felépült Cotroceni, az 1989-es változások óta a köztársasági elnök székhelye viszi a prímet. Illetve a jelenlegi palotaháború éppen azt lenne hivatott eldönteni, hogy ki is a prímás Romániában: a végrehajtó hatalom feje, a miniszterelnök, avagy az országot legfelsőbb szinten reprezentáló államfő. A régebben létező, hol szunnyadó, hol kiújuló konfliktus az utóbbi napokban azzal mérgesedett el, hogy ki képviselje az országot az Európa Tanács e héten tartandó brüsszeli ülésén. Eddig az ilyen feladat rendszeresen a köztársasági elnöknek jutott, most azonban a miniszterelnök tart igényt rá, minthogy, mondja, ott a kormány hatáskörébe tartozó dolgok kerülnek terítékre. A képviselet kérdése pillanatnyilag még nem dőlt el.

Az egyszerű román állampolgárnak természetesen teljesen mindegy, hogy kettejük közül ki megy Brüsszelbe, ki marad itthon, a fontos az, hogy aki ott lesz, a lehető legjobban képviselje az ország érdekeit.

Ezzel szemben azt hallja az ország miniszterelnökétől: a kormány üléseinek 75 százalékát az elnöktől induló politikai támadások kivédésével tölti, s emiatt nem jut idő és energia a Nemzetközi Valutaalappal megállapodott időpontok betartására. Ami rendkívül szomorú. Ha igaz, azt jelenti, hogy a román kormány csak nagyon korlátozottan képes teljesíteni azt a feladatot, amellyel az ország megbízta. S ha pótolni akarná a mulasztást, tesszük hozzá, vagy sokkal gyakrabban kellene üléseznie, vagy jóval hosszabb üléseket kellene tartania. De megoldás lenne egy ilyen változat?

Az elnöki hivatal szerint nincs konfliktus a két palota, a két hatalom között. Amit, a tények ismeretében, nem vehetünk komolyan. Konfliktus, mégpedig kemény, létezik – az új kulturális miniszter kinevezése körüli összecsapás is igazolja –, s ez Románia számára akkora luxus, amelyet huzamosabb ideig aligha engedhet meg magának.