Putyin rémálma

Putyint gyakran lebecsülték, mégis felülkerekedett ellenfelein. 22 éves uralma alatt jóformán minden elképzelését keresztül vitte, minden ellenállást felszámolt, vagy háttérbe szorított.

Amikor 1998-ban Jelcin elnök a KGB-utód FSZB élére nevezte ki, sokan morgolódtak egykori kollégái és felettesei közül. A szovjet időkben Putyin ugyanis alacsony rangú (maximum középszerű) KGB-ügynök volt, hiába tudott németül, nem az NSZK-ba, vagy Bécsbe küldték ki, vagyis a kémtevékenység első ligájába, hanem a másodligába, a baráti NDK-ba. Sőt, még ott sem Kelet-Berlinbe, ahol külföldi diplomaták és titkosszolgálati ügynökök tevékenykedtek, hanem Drezdába, ahol a politikai disszidenseket kellett felügyelet alatt tartani, amolyan másodhegedűsként. A munka oroszlánrészét ugyanis a kelet-német Stasi végezte el, a KGB-s ügynökök csak kisegítőik voltak. A Berlini fal összeomlása után 1990-ban hazarendelték, tartalék-állományba helyezték, ami komoly visszalépésnek számított. Civilként Putyin a szentpétervári városházán helyezkedett el tanácsosként Szobcsak polgármester jóvoltából, ami szakmailag és anyagilag egyértelmű lejtmenetet jelentett. Maga Putyin is elismerte, hogy abban az időszakban taxisofőrként szerzett némi mellékjövedelmet, oly szűkös volt anyagi helyzete, amely 1996-ban tovább rosszabbodott, amikor mentora elveszítette a polgármesteri választást, s egész önkormányzati csapata lapátra került.

Mindezek alapján érthető, hogy 1998-ban sokan morogtak, amikor az orosz titkosszolgálat élére nevezték ki. Végül is több, mint ezer, nála magasabb rangú KGB-s tiszt (köztük számos KGB-s tábornok) főnökévé vált, akik – finoman fogalmazva – lenézték a szentpétervári senkiházit.

Onnantól kezdve Putyin pályafutása felfelé ívelt, hatalma fokozatosan növekedett: 1999-ben Oroszország kormányfője, 2000-ben pedig államelnöke lett, idővel pedig az ország szinte korlátlan ura. Holott ellenfelei mindenütt voltak. A kilencvenes évek rablóprivatizációiban meggazdagodott oligarchák azt gondolták, hogy továbbra is háttérből gyakorolják a tényleges hatalmat, mint Jelcin utolsó éveiben. Jócskán ráfáztak, akik nyíltan szembeszálltak Putyinnal, elvesztették vagyonukat, és hosszú évekre rácsok mögé kerültek, a többiek pedig engedelmes pincskutyákká váltak. A moszkvai politikai nagyágyúk (Nyemcov, Gajdar, Csubájsz stb.) is lebecsülték Putyint, idővel ők is holtvágányra és teljes politikai irrelevanciába kerültek. Belföldön senki és semmi sem tudott ellenállni az eleinte lenézett Putyin úthengerszerűen terjedő hatalmának, még az 1994 és 1996-os első háborúban győztes csecsenek sem. Az 1999-ben indított második háborúban Putyin legyűrte a rebellis kaukázusi muszlim népet, olyannyira, hogy Oroszország legádázabb ellenségeiből Putyin hűséges elitegységeivé váltak.

Közben a Kreml ura felemelte Oroszországot, kivezette a kilencvenes évek súlyos gazdasági válságából, megerősítette az államhatalmat, és még külföldön is sikereket ért el. Számos volt szovjet országban saját embereit juttatta hatalomba, Nyugat-Európát (elsősorban Németországot) egyre szorosabban Oroszországhoz kötötte az energetikai kapcsolatok bővítése révén.

Miközben szinte minden más területen sikereket halmozott, s egymás után gyűrte le ellenfeleit, Ukrajnában sorozatos kudarcokat szenvedett. 2004-ben kijelölt emberét, Viktor Janukovicsot akarta az ukrán államelnöki székbe ültetni, de akkora választási csalások történtek, hogy kitört a narancssárga forradalom, amely a Nyugat-párti Viktor Juscsenkót emelte Ukrajna élére. 2010-ben Janukovics megnyerte ugyan az államfői választást, de rendszerének szerteágazó korrupciója és különösképpen Ukrajnát Moszkvának kiszolgáltató külpolitikája újabb népharagot váltott ki 2014-ben. Az Euromajdan elseperte nemcsak Janukovicsot, hanem szinte minden jelentős oroszpárti alakulatot az ukrajnai politikai porondról. A feldühödött Putyin akkor szállta meg a Krím-félszigetet, s szakadár mozgalmakat indított el Ukrajna keleti és déli részein. Utóbbiak szintén a vártánál jóval gyengébben „teljesítettek”, mint ahogyan azt Putyin remélte, a szakadárok felkelései minimális területre korlátozódtak, és állandó oroszországi támogatásra szorultak, holott helyileg bőven lett volna emberanyag, a célba vett területeken ugyanis 8 millió orosz nemzetiségű és további kb. 15 millió eloroszosodott ukrán él(t). Ukrajna szolidan egynyelvű orosz vidékeinek nagytöbbsége az Euromajdan után is hű maradt Kijevhez. A februárban indított újabb háborúban fegyverrel áll ellen az oroszoknak, s a FSZB beépített ügynökei sem voltak képesek megszerezni az irányítást az ukrán belügyi és honvédelmi rendszerben.

Míg más téren Putyin bicskája úgy halad, mint kés a vajon, Ukrajnába beletört, méghozzá sorozatosan. Ukrajna amolyan lidércnyomássá vált Putyin számára, amolyan személyes presztízs-kérdéssé, ezért is hajlandó bármilyen aljasságra ellene.