Rövid a pálya

Ismerünk egy regényt, meghatót, romantikust. Nagy író örökítette meg a régi és az új földesúr szomszédságának történetét. Ha a természet rendjének rovására még él két évtizedet, könyveinek meglepően nagy számát gyarapíthatta volna egy egészen más új földesúr történetével.

Többet kaptak, mint amit valaha is remélni mertek. Úgy érezték, jussuk van hozzá. Később el is hitték, hogy az egész, minden őket illeti. Így is viselkedtek. A kisemmizettek nem így látták. Hiába hangoskodtak, perre nem mehettek, nem akadt ügyvéd, aki ügyüket felvállalta volna. Volt, aki vándorbotot vett a kezébe, mások maradtak, megpróbáltak együtt élni, úgy „ahogy lehet”.

Lehetett volna jobban, békésen rendezni a dolgokat, a közöseket. Volt is erre ígéret, de a szándék hiányzott.

A gyengébb acsarkodott, mást nem is igen tehetett, az erősebb ütött, ha kellett nagyokat is. A felettük átrohanó történelmi események nem segítettek, rontottak a végig rendezetlennek mondható helyzeten.

Nem igyekeztek egymást megismerni, nem lesték el egymástól a tudnivalókat, az értékeket, pedig alkalmanként fel-felcsillant ennek a lehetősége. Nem bíztak egymásban, az erősebb fél gyanakvással fogadta a gyengébb közeledését.

Közben rohantak a súlyosan terhelt évtizedek, az évszázados értékek pusztultak, az újakat sem sikerült biztos alapokra helyezni. Mindezt, az erősebbek közül csak nagyon kevesen vették észre.

***

Két nap állt a rendelkezésünkre, kirándultunk. Nem gyalog, elegáns gépkocsival, úgy, ahogyan az manapság szokás. Gyönyörű tájakat, történelmi nevezetességű helyeket kerestünk fel. Sokfele eljutottunk. Jártunk egy kastélynál (várnál), amit azért őriztek, nehogy valaki bemerészkedjen és baleset érje. Egy márványmedencés egykori fürdőpalota beszakadt tetején magasra nőtt fák kandikáltak ki.

Azért nem volt minden ennyire lehangoló, de a szállodák, a vendéglők kongtak az ürességtől, hiányoztak a vendégek, az emberek. Legyek igazságos: rossz volt az idő.

A szerencse velünk volt. Elvetődtünk egy régi malomra tervezett fogadóba. Nem lehetett panaszunk semmire. Az irodalmi forrásra épülve összeállított, irodalmi értékű étlapot követendő példaként állítanám minden vendéglős elé. Elhatároztam, nem anyanyelvemen, eredetiben olvasom újra a „vétkes” kis regényt. Rákérdeztem az étel-elnevezések irodalmasítását végző epigrammaíró nevére. Meglepődtek, hogy ez érdekel. Látták a gépkocsi rendszámát.

Túl „Zarándon”, 1102 méter magasban, akkor éppen ködben csillogott a környező hegyek gyöngyszeme. Amikor fel- vagy inkább leszállt a köd, körülnéztem. Nem tudtam, mi az, ami éppen épül, s mi az, ami pusztul. A világ talán valamennyi zugában egy ilyen tájon, ahol minden, még az ivóvíz is „csodás”, igazi paradicsomot építenének.

Mindenki kedves, készséges volt. Tökéletes volt a kiszolgálás is az egyetlen működő, majdnem vendégnélküli szállodában.

– Júliusban, főleg augusztusban jönnek vendégek is. Jönnek a szomszédos országokból is.

– És télen?

– Rövid a pálya, túl könnyű, de azért…

Bő kilenc évtized után, még mindig rövid a pálya.

Nem vagyok én igazságtalan? Ezt a hegyet évtizedekkel ezelőtt kétszer is gyalog másztam meg, most a kényelmes terepjáróban is elfáradtam.

Nem könnyű meghódítani a hegyeket, a völgyeket, a réteket, a városokat, az embereket.

Talán nem is kell mindig mindent meghódítani.