Szabadság-szobor

Az amerikai választásokra figyelt az elmúlt napokban a világ, s e figyelem központjában nálunk elsősorban nem az állt, hogy melyik elnökjelölt lesz a győztes – az amerikaiaknak kellett eldönteniük, hogy újraválasztják-e első színes bőrű elnöküket.

Már nem volt meglepő, vagy csoda, hogy Obama bőre nem fehér, a modern demokráciák első számú demokráciájában ez már a kedvezőtlen és tragikus történelmi precedensek ellenére sem kérdés a többségi nemzet és a nemzet többsége számára.

Az lenne meglepő, vagy csoda, ha például egy romániai elnökválasztáson valamilyen kis esélye is lenne egy nem dák-román származású jelöltnek, s az is, ha más nyelvet beszélő anya szülöttje kerülne miniszterelnöki, külügyminiszteri, hadügyminiszteri, s még számos olyan posztra, amelynek elnyerését törvény ugyan nem tiltja, de a beidegzett anakronisztikus félelmi hagyományok igen.

Egy megkésett nemzeti és nemzetállami fejlődés következménye ez, nem érdemes jóslatokba bocsátkozni arról, mikor érkezik el a teljes demokrácia hozzánk, annál is inkább, mivel a teljes demokrácia hiányához e nemzetiségi sérelmen kívül sok minden, talán ennél fontosabb is felsorolható lenne.

Ezért is követtük irigykedve az óceán túli nagy politikai mérkőzést, amely valóságos ünnep volt az amerikaiak számára, függetlenül attól, hogy a demokratákhoz vagy a republikánusokhoz sorolják magukat, s hogy kire szavaztak, hisz ettől a pillanattól kezdve Obamát ismét mindenki saját elnökének tarja, azok is, akik mást láttak volna szívesebben a Fehér Házban.

Elképzelhető lenne-e nálunk, hogy a legyőzött jelölt azért imádkozzon, hogy ellenfele sikeresen vezesse tovább országát, s hogy azt mondja: „Nemzetünk kritikus ponthoz érkezett. Most nincs időnk arra, hogy veszekedjünk egymással, ellenkezőleg, egyesítenünk kell erőinket. Nemcsak nekünk, politikusoknak, hanem mindenkinek”?

Sokat, nagyon sokat kell még tanulnunk a szabadság országától.