Szakítópróba az EuroMajdanon

Ukrajna télen borul lángokba. A 2004-es narancssárga forradalom után napok óta tömegek tüntetnek a kijevi függetlenség terén (Majdan Nezalezsnoszty) az EU-hoz való közeledésért, miután a hatalom tapintatlanul éppen a nagy nemzeti tragédia, a Holodomor novemberi megemlékezése után fordított hátat az EU-nak, Moszkva nyomásának engedve. 

A teret EuróMajdannak nevezték el, a csikorgó hideggel napok óta dacoló több százezres tömeg Lenin szobrát is ledöntötte.

Az ukránok jelentős része ugyanis hallani sem akar az orosz csizmáról, és Viktor Janukovics államelnök, valamint Mykola Azarov kormányfő lemondását követeli, miközben a forradalmi hangulat még jobban megosztja az országot a roppant erős kelet–nyugat törésvonalak mentén.

Az évszázadokon keresztül moszkvai uralom alatt álló, orosz érzelmű ortodox Kelet-Ukrajnában az önkormányzatok egymás után biztosítják a kormányt támogatásukról. Ellenben az évszázadokig Lengyelországhoz, illetve az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó, moszkvai uralom alá csak a Második Világháború idején kerülő görög katolikus Nyugat-Ukrajna sztrájkba lépett, az oktatás és egészségügy kivételével.

Kelet a kormánypárt fellegvára, Nyugat az ellenzéké. Kibékíthetők-e a két országrész ellentétes célkitűzései? Hiszen Keleten széleskörű a Szovjetunió visszasírása, az EU- és NATO-ellenesség pedig zsigeri és általános, míg Nyugaton a második világháborús szovjet megszállást tekintik tragédiának, s a legnagyobb vágy visszakerülni az európai vérkeringésbe, ahonnan a Vörös Hadsereg szakította ki erőszakkal.

Életképes-e Ukrajna, van-e egyáltalán nemzeti alapja?

Néhány évvel ezelőtt, amikor a nyugati országrész által hatalomba szavazott Juscsenko–Tyimosenko-páros az EU és NATO felé igyekezett országostul, keleten tombolt az elégedetlenség. Bármit is döntene a mindenkori kijevi hatalom, az ország egyik fele örömben úszik, a másik pedig gyászol.

Netán Ukrajna kettészakad, s mindkét országrész megy a maga útján? Előbb vagy utóbb ez elkerülhetetlen, véli egyre több kijevi, moszkvai és nyugati politikai elemző, mivel az ellentétek fokozódnak, a szakadék áthidalása pedig egyre illuzórikusabb. Értékrendjeik között akkora az ellentét, hogy kibékülésre aligha lehet számítani. Keleten, például, a Vörös Hadsereget tekintik hősnek, míg nyugaton a szovjetek ellen a Wehrmacht oldalán harcoló, majd 1955-ig partizánháborút folyató önkéntes ukrán katonákat: az egyik országrész hősei a megtestesült gonoszt jelentik a másik számára, az egyik vágyai pedig rémálmot a másiknak. Ez nyelvi téren is nyilvánvaló: a tavalyi kisebbségi nyelvtörvény szinte elsöpörte keletről az 1991 után megjelenő ukrán nyelvet, önkormányzati határozatok az oroszt emelték hivatalossá több száz településen, miután az élet egyéb területein korábban is jóformán csak azt használták. A sajtóban mindig is teljes volt az orosz uralom, csakis orosz újságokat (helyieket) olvasnak és orosz televíziót (főleg moszkvait) néznek, koncerteken rendszerint fütyülnek, ha orosz dalok közé egy ukrán nyelvű is betéved.

Az „ukrán Erdélyben”, vagyis Nyugat-Ukrajnában fordított a helyzet, 1991 óta eltűnt az orosz nyelv, a nemzeti kisebbségektől eltekintve (kárpátaljai magyarok, észak-bukovinai románok stb.) kizárólag ukránul beszélnek, ukrán – és ritkábban lengyel – sajtót követnek. Az oroszul beszélő vagy zenélő ukránokat néha fizikailag is bántalmazták nemzeti árulás címen. A zömében kétnyelvű kijevi politikusok is tudják, hogy nyugaton kizárólag ukránul, keleten viszont oroszul kell nyilvánosan felszólalni, különben politikai öngyilkosságot követnek el.

A nyugati és a keleti ukránok között jóval nagyobb a különbség, mint utóbbiak és az oroszok, beloruszok között, illetve előbbiek és a lengyelek között, állapítja meg keserűen sok ukrán, fél szájjal két nemzetet említve. Nem meglepő hát, hogy a tüntetések nyomán egyre többen morfondíroznak azon, lehetséges-e közös jövőt tervezni Ukrajnában.