Szocializálódom

Reménytelen helyzetbe kerülnék, ha a szocializálódás (egy ideje divatos, gyakran használt) fogalmát röviden meg kellene határoznom. Azt hiszem, ha  „társadalmasodási” folyamatként fognám fel, amely során az ember biológiai lényből társadalmi lénnyé válik, közel járnék a helyes megfogalmazáshoz.Mindez a koronavírus beindította részleges kijárási tilalom kapcsán merült fel bennem. Elmúltam 65, tehát rám meglehetősen szigorú szabályok vonatkoznak, csak napi két órában hagyhatom el, elméletileg, lakásomat, s akkor is csak fontos és a katonai rendeletben leszögezett indokokból. Kutyám, amit sétáltaltanék, nincs – bár ebbarát vagyok –, úgyhogy az esti kimenetel eshetősége esik.Fegyelmezett ember lévén betartom, sok tekintetben meg is értem a hatóság hozta rendelkezéseket, annak tudatában is, hogy ahol nem vették igazán komolyan a dolgokat, ott most valóságos katasztrófával nézhetnek szembe Európa több országában. (Ázsiában viszont, ahol nagyon komolyan vették, már-már kilábalni látszanak a bajból.)Szóval: elmúlt 11 óra, s vásárláshoz készülődöm. Pontosabban a kimozduláshoz; nem unatkozom ugyan otthon (évekig elfoglalnának csak a szerény könyvtárambam felhalmozott elolvasatlan könyvek), van rádióm, tévém, telefonom (tán soha nem hívtam fel ilyen rövid idő alatt annyi barátomat, ismerősömet, mint mostanság, nem beszéltem ilyen hosszú ideig velük, s nem fogadtam annyi telefonhívást), szóval nincs „nyomor”. Mégis hiányzik a mozgás meg a közvetlen emberi érintkezés, talán azért, mert évtizedek során megszoktam.Amikor tehát a nagyon közeli, szerintem jól ellátott üzlet felé indulok (most először sajnálom, hogy olyan közel van), mondhatni örömmel veszem, hogy egy ismeretlen, hozzám hasonló korú férfi „leszólít” a vírus kapcsán. Szó szót követ, kiderül, régi közös ismerőseink vannak. Jót „dumálunk”, egymástól tisztes távolságra állva.A közeli piacon van egy jó bolt, ahol „fekete” kenyeret árulnak. Persze nem gyermekkorombelit, amikor a korpát még nem spórolták ki belőle (akkoriban fehéret szerettünk volna venni), de a kenyér jóízű. A boltocska előtt hosszabb sor, öten-hatan „tolonganak” a bejárat előtt – belülre egyszerre (előírás-e vagy csak a jóérzés diktálja?) egyszerre csak egy vásárló lép be. Az előttem lévő, maszkos hölgy legalább három méterre áll az előtte lévőtől. „Szocializálódni” akarván, hozzáfordulok, tréfára próbálom venni: egyet még bátran előbbre léphet. De mindjárt beigazolódik a „ne szólj szám, nem fáj fejem” igazsága: hú, de leteremt, hogy minek teszek megjegyzéseket személyes szabadságára. Hazafelé menet V-vel nagyobb szerencsém van. A szomszéd lépcsőházban lakik, 65 körüli lehet, évek óta köszönő viszonyban vagyunk – amúgy fogalmam sincs, kicsoda –, s éppen a tömbháza előtti zöldövezetet ássa fel a gyönyörű tavaszi időben. Mondja, hogy már nagyon rühelli az otthonülést, hát nem jobb egy kis testedzés a kert felásásával? „Közben elszívok egy cigarettát, iszom egy korty sört.” Már hogyne volna, bólogatok lelkesen, és legalább tíz percig diskurálunk az élet és a világ dolgairól. Jóval hosszabban, mint az elmúlt tíz évben összesen.Ő is örül neki, én is. „Szocializálódunk.” Elvégre emberek lennénk.