Szolidaritás és széthúzás nyomásában

Május derekán a nyugati kancelláriák 750 milliárd eurós biztonsági tartalékot hoztak létre az euróövezet bajba jutott országai megmentésére. Mégis az EU félévszázados létezésének legnagyobb válságáról beszélnek.

A gazdasági recesszió újabb fellángolását, s az euró mélyrepülését ugyanis egyértelműen a déli tagországok túlméretezett és túl költséges közszférái fenntarthatatlan kiadási szintje okozta. Ezzel Európa-szerte jóformán mindenki egyetért. A válságkezeléssel viszont már kevésbé.

Berlin nyomására ugyanis elfogadták a közös pénzügypolitika elvét, mely által köteleznék az összes tagországot saját biztonsági tartalék képzésére, illetve az országos költségvetéseket előbb Brüsszel kellene jóváhagyja, mielőtt az országos parlamentek elfogadnák.

Milyen jók lettek volna ezen intézkedések Magyarországon 2002-ben, Romániában 2007-2008-ban, vagy Görögországban bármikor az utóbbi két évtizedben!

Ausztria, Németország, Hollandia és Finnország ugyanis csak a déliek és keletiek fenéktelen zsákjai betömése garanciája mellett voltak hajlandók további pénzügyi segélyeket nyújtani. Nagy Britannia még így sem.

Noha a pénzügyi piacok díjazták a szolidaritás fegyelemért alapú válságmenedzselést, bevezetése fölöttébb kérdéses. Az elképzelés Európa szerte felbolygatta a kedélyeket, mindenki elégedetlen, s Angela Merkel német kancellár két tűz közé került.

A pénzügyi fegyelemre kötelezendő országok, illetve támogatóik – Spanyolország, Portugália, Görögország, valamint Belgium és Franciaország – elfogadhatatlannak tartják a szigort. A szolidaritás elvét, s az euró megmentését helyezik előtérbe, feltétlen pénzügyi segélyezést követelnek a gazdagabb északi és nyugati országoktól. Legutóbb José Manuel Durão Barroso, az EU bizottság portugál elnöke támadta meg a német kancellár-asszonyt a segély feltételei miatt, mivel szerinte a német kifogások miatt folytatódik az eurózóna krízise.

Közben Európa forrong. Spanyolország, Portugália, Románia a közszféra juttatásainak és a szociális kiadások csökkentésétét jelentették be, s Franciaország és Olaszország is hasonló – noha tompítottabb – intézkedéseket fontolgat. A szakszervezetek és nyugdíjasok utcai megmozdulásokat terveznek, népirtást, s a lakosság megnyomorítását kiabálva: Spanyolország és Románia általános sztrájkra készül, Görögországban már mindennaposak a tüntetések, noha saját gazdaságaik képtelenek biztosítani a közkiadások jelenlegi szintjét, a nyugatiak viszont fogyókúrához kötik a hitelezést. Mégis a „nehogy már Berlin írja elő milyen gazdaságpolitikát folytatunk, milyen szociális rendszert alakítunk ki”, címen ellenzik a germán fegyelmet.

Csakhogy a jóval tehetősebb Németország és Nagy Britannia is komoly megszorításokat tervez. Ami főleg előbbiben csapta ki a biztosítékot, a 750 milliárdos (ebből 110 milliárd Athénnak) csomag olaj volt a tűzre. Frau Merkel továbbra is a nyugatiak pénzéből finanszírozza a déli és keleti EU tagországok felelőtlenségét és szociális pazarlását, támadja a német sajtó. Most 750 milliárd, tavaly 100 milliárddal töltötték fel a nemzetközi valutaalapot, több, mint két évtizede további milliárdok vissza nem fizetendő EU-s alapok révén. Mindez a nyugatiak zsebéből – mindenekelőtt az EU gazdasági nagyhatalom Németországéból – a keleti és déli országokért. Elég a szolidaritásból. Főleg, hogy a tervezett megszorításokat nem a német gazdaság teljesítménye miatt kerül sor, hanem a többiek megsegítése okán. „Európa balfacánjai vagyunk”, titrálta a német sajtó a 750 milliárdos segélyezési terv kapcsán: a déli és keleti országok tovább folytatják felelőtlen pazarló gazdaságpolitikájukat, s ismét a németeknek nyújtják be a számlát. Egyáltalán minek kell nekünk az EU, teszi fel a kérdést egyre gyakrabban a németek, mivel a jelenlegi fennállásban ez – természetesen sarkítva – arról szól, hogy a tücsök déli és keleti országok a német hangya szorgalmán élősködnek. A legfrissebb közvélemény-kutatások szerint több német tartja hátránynak az EU tagságot, mint ahányan előnyt látnak benne.

Elégedetlenségüket nem annyira az váltotta ki, hogy Németország – ismét a legnagyobb összeggel – járul hozzá a segélyalaphoz, hanem, hogy túl laza feltételekhez köti azt. Semmilyen konkrét mechanizmus sincs a megsegítendő országok pénzügyi felügyeletére – ehhez módosítani kellene a nagy nehezen, császármetszéssel keresztülvitt Lisszaboni Szerződést. A déli és keleti országok szavahihetőségére, pedig amúgy sem lehet számítani: végül is Románia és Bulgária is vállalta a korrupció-ellenes fellépést, 3 éves EU-tagságuk óta viszont következetesen a vállalt kötelezettségek ellenkezőjét teszik.

A hagyományosan EU-szkeptikus és teljesítményorientált Nagy Britannia viszont eleve nem járul hozzá a 750 milliárdos alaphoz, s a brit sajtó még a németnél is drasztikusabban ítéli el a szolidaritást, amit a déliek és keletiek élősködésének tekint. London már jó 25 éve – amikor kivonult a közös EU-s agrárpolitika finanszírozásából – elveti a szolidaritás elvét, „nehogy már a brit adófizetők pénzéből szubvencionálják a francia, spanyol, görög, stb. földműveseket és vidékfejlesztést” címen. A még náluk is gazdagabb Svájc és Norvégia pedig gratulálnak önmaguknak, hogy nem léptek be az unióba.

Nem is csoda, hogy Brüsszelben az EU fennállásának legnagyobb kríziséről beszélnek. Jugoszlávia szétesésének egyik fő oka is az volt, hogy a gazdag Horvátország és Szlovénia megelégelték, hogy 70 év egyoldalú támogatás után a szolidaritás nevében tovább finanszírozzák a szegényebb köztársaságokat. Rájöttek, hogy egyedül jobban boldogulnak.