Szünet a gödörben

Na, mán’ csak egyórás csendrendelet hiányzott. A tradicionálisan szorgalomkirály román nép annyira dübörgött a munka mezején, hogy a jóérzésű és szociálisan érzékeny parlament kénytelen volt törvényileg egy órára lefékezni őket, nehogy a túlhajtás teljesítménycsökkenési zavarokat okozzon a gazdaságban. 

Tehát nincs kalapácsolás, földtúrás, fémforgácsolás, zenélés meg stb., délben egytől kettőig mindenki csendben sertepertél.

Módosító indítvánnyal élek, még ha nincs is jogom rá. Egyszerű, kisebbségi alattvalóként két dolgot szeretnék.

Egy.

Déli egytől kettőig minden politikus fogja be a pofáját. Csendrendeletileg. Engem speciel már az is jobban zavar, ha déli egy és kettő között vezető politikus magyaráz, mint ha füldugómban sisteregne a mányélé. Biz’isten, inkább egy óra Vali Vijelie, vagy valami Piticul din Carpaţi, mint egy óra miniszter, államtitkár, kisebb felkapaszkodott főnököcske arról, miért szar nekem. Mert úgyis az. Na jó, nagyvonalú leszek, ha speciel egytől kettőig ebédszüneten vagy más jóléti társasrendezvényen tömik vagy ürítik a burkust, akkor eltolhatják a szünetet négytől ötig, de leginkább nyolctól kilencig, amikoris marhára szeretnek egymás szavába vágni a tévében. Nem hülyéskedek, szerintem fellélegezne a nép értelmesebbik kishányada, ha naponta egy órát csendben kérődzhetne elbaktolt élete fölött, miközben a politikusok is a silenzio mezején taposnák a vadvirágokat.

Kettő.

Fordítsuk meg a dolgot, javaslom, déli egytől kettőig mindenki inaszakadtáig melózzon. A romániai munkafrontok bukolikus hangulatában jól jönne egy kemény, hatvanperces hajtás. Utána háromtól másnap déli egyig lehetne lazítani. Azt hiszem, az egy óra kemény menetelés többet dobna a nemzeti össztermék lyukas kosarába, mint a nyolcórás takecolás a kapu előtt. Tessék belegondolni, áram, fűtés, víz minden franckarika csupán egy órán keresztül fogyna, miközben a termelékenység kenterbe verné a japán robotmelós teljesítményét.

A lapátolgatás, forgolódás a feladat körül, az időhúzás drága mulatság a fociban is. Nálunk, civileknél pedig életbe kerülhet. Hetek, hónapok, most már (ál)demokratikus évtizedek telnek el hiába, s a végén, amikor a pap belép feladni az utolsó kenetet, fogalmunk sincs, mi a túrót raktunk az asztalra ebben az életben. Mert raktunk volna, csak nem volt asztal. Hiába az ambíció, tenniakarás, ha választott, kinevezett, önjelölt, befarolt, épp arra járt törvényhozó, végrehajtó hatalom egy asztalt sem volt képes eszkábálni, amire ráhordhatnánk a meló csíráit.

S ha nincs asztal, a csírát fatövébe fújja a szél, elmossa zivatar, ráköp az érdektelenség, vagy ott eszi meg a fene egy gödör szélén.

A gödörbe minket kaparnak bele, de ha a temetés egykor kezdődik, a csendrendelet miatt tilos lesz hantot lapátolni rá, a csírát pedig átfújja rajtunk a szél, az utódok pedig bámulhatják a szikár földtenyeret.