Világtörténelmi méretű kudarc?

Mi a világ legeslegjobb üzleti fogása? Megvenni egy franciát annyiért, amennyit valóban ér, majd rögtön eladni annyiért, amennyire magát tartja! A Nyugaton széles körben elterjedt vicc sajnos módosulófélben van, s a francia helyét egyre inkább átveszi a kelet-európai.

A kommunizmus alóli 1989-es felszabadulás óta eltelt lassan 25 év mérlege alapján szinte semmilyen hasonló ambíciójú térségben sem volt ennyire siralmas a helyzet a gyökeres változás után.

Összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között Kelet-Európa meg se közelíti Nyugat-Európa hasonló sikerét. Hiszen az 1945-ben, hosszabb-rövidebb fasiszta uralom, illetve háború által tönkre tett, (Németország esetén porig bombázott) országok a bányászbéka szintjén voltak az USA-hoz képest. 1946–47-ben még az amerikai élelmiszersegélyek mentették meg a vén kontinens nyugati részét az éhínségtől (amúgy annak nyomán született meg az EU-s közös agárpolitika), Nyugat-Európa gazdasági teljesítménye csupán töredéke volt az USA-énak, az életszínvonal terén pedig még nagyobb volt a különbség a tengerentúliak javára.

Ráadásul az aktív korú férfilakosság körében milliós volt a háborús vérveszteség, a hadirokkantak tömegei (félkezűek, féllábúak, megsüketültek, megvakultak stb.) és a hadimenekültek vagy szülőföldjükről a háború által elűzöttek további súlyos gondot jelentettek, akárcsak az árva vagy félárva gyerekek. Éppen a roppant kedvezőtlen társadalmi szerkezet, mindenekelőtt a háborúban elpusztult férfiak pótlására kényszerültek 1945 után a nők tömeges munkavállalásra. Németországban mindez fokozottan súlyosabb volt, sőt, a hajléknélküliek száma is milliós nagyságrendű.

1989-ben Kelet-Európa összehasonlítatlanul jobb helyzetből indult, szerencsére nem szembesült súlyos demográfiai kibillenéssel, sem menekültek, hadirokkantak vagy hadiárvák tömegeivel, s az infrastruktúra ugyan elavult, mégis használható volt. Ráadásul lényegesen nagyobb anyagi támogatásban részesült.

A Nyugatnak a Marshall-terv segített, vagyis az amerikai újjáépítési hitelek. Franciaország 3,4 milliárd dollárt kapott, Nagy-Britannia 4,6-t (a mai érték kb. tízseresével kell számolni). Az 50 milliós Nyugat-Németországnak jutott – mai értéken számítva – kb. 14 milliárd dollár, vagyis kb. 10 milliárd euró aprópénznek tekinthető, például, a 20 milliós Romániának csupán 2007 és 2013 között, s csak EU-s pénzalapokból juttatott 31 milliárd euróhoz képest, az egyéb (PHARE, ISPA, Samtid) alapokat nem számítva. Arról nem is beszélve, hogy a Marshall-terv hiteleit vissza kellett fizetni, míg a kelet-európai országok vissza nem térítendő jelleggel, ajándékba kaptak jóval nagyobb EU-s összegeket!

Manapság azonban Kelet-Európa helyzete meg se közelíti az 1968–1970 körüli Nyugatét. Amely akkorra jóformán felzárkózott az USA-hoz, s a hatvanas évek végére gazdasági, fejlettségi, tudományos szinten már a világ csúcsán volt. Gazdaságilag saját lábára állt, kiépült az infrastruktúra, a cégek a világversenyben folyamatos sikereket arattak, komoly konkurenciát teremtve s jócskán megszorítva az 1945-ben még kikezdhetetlen amerikai vállalatokat. A gazdaságok teljesítménye pedig olyan nagyra nőtt, hogy a belföldi munkaerő szinte teljes foglalkoztatása mellett munkaerő-importra szorultak. Önerőből nemcsak saját szükségleteik biztosítására és magas fejlettségi szintre futotta, hanem a többletből immár külföldi tőkeberuházásokra és technológia-exportra is, míg 1945-ben a pénzügyi áramlatok még egyirányúak voltak, az USA-ból Európa felé. Aligha meglepő, hogy a világ a vén kontinens nyugati részének sikeréről zengett, különösképpen a német csodáról, mozgatórugóit alaposan tanulmányozták.

Japán és Dél-Korea hasonló utat jártak be: 1945-ben, illetve 1953-ban romokban hevertek, sok helyütt kő kövön nem maradt, 25 évvel később viszont az egész világot ámulatba ejtették rohamos gazdasági és tudományos fejlődésükkel.

Kelet-Európában sajnos szó sem lehet ilyesmiről. 23-25 évvel a kommunizmus bukása után a fejlettség meg se közelíti a Nyugatét, a keleti cégek pehelysúlyúak a nyugatiakhoz képest, önerőből még a belföldi munkaerőpiacok lefedésére sem képesek, nyugati vagy amerikai beruházásokról pedig legfeljebb álmodozni lehet: a pénzügyi áramlatok továbbra is szigorúan egyirányúak, Nyugatról Keletre. Egyetlen kelet-európai cég sem nőtte ki magát globális konszernné (ehhez legközelebb a szlovén Gorenje és a cseh Škoda áll, utóbbi azonban jelentős német támogatással), noha 1968–70 táján már számtalan nyugati cég vált azzá. Kelet-Európa ma is a nyugati mankótól függ, ha jön a nyugati beruházás, akkor van munkahely, adóbevétel és felvirágzás, ha nem jön, akkor pedig munkanélküliség, szociális problémák és kilátástalanság. Tudományos-technológiai téren még nagyobb a különbség, a Nyugatot meghódító észt Skype, vagy a Nyugaton is számba vett, egyetemeken is oktatott lengyel gazdasági sokkterápia inkább a szabályt erősítő kivételek.

Nincs mit kendőzni, kiábrándítóan siralmas teljesítmény, holott 23-25 évvel a rendszerváltás után ideje lenne már a konkrét megvalósításoknak, vélik egyre többen Nyugaton éppenséggel saját példájukból kiindulva. Ami akár mélyreható geopolitikai változásra is vezethet, s egyre többen vetik fel a kérdést, érdemes-e tovább pátyolgatni Kelet-Európát, vagy hasznosabb levenni a kezeket róla.

1989 után a Nyugat ugyanis két okból karolta fel Kelet-Európát: egyrészt a rossz lelkiismeret miatt, mert 1945-ben a szovjeteknek engedték a térséget, másrészt azért, mert Kelet-Európa több mint 100 milliós lakosának kreativitására, tehetségére és hozzájárulására is számított a vén kontinens pozíciói megerősítése szempontjából az egyre fokozódó globális gazdasági és tudományos világversenyben. A lelkiismeret-furdalást azonban jóvátették az utóbbi két évtizedben a keletiek EU-ba és NATO-ba való befogadásával, illetve a bődületes pénzösszegekkel, amelyeket azóta ide irányítottak.

A keleti hozzájárulás Európa pozíciói megerősítéséhez viszont egyre inkább illúziónak tűnik, a kommunizmus állatkertje etetésre szoktatta a lakosságot vadászat helyett, s most is másoktól, főleg a hatóságoktól (önkormányzatok, országos kormányok, EU stb.) várja tálcán a megoldást, visszasírva a ’89 előtti időket, saját tehetsége és kreativitása kihasználása helyett. Ami inkább malomkő, mintsem adu a globális vadászversenyen, amiről a mai világ szól.

Csakhogy Kelet-Európa történelmi méretű kudarca alapján felvetődik a kérdés: fel lehet-e épülni egyáltalán a kommunizmus után? Míg Nyugaton a fasizmus és a háború inkább fizikai pusztítást okozott, amiből 23-25 év alatt bőven és látványosan kigyógyultak, a kommunizmus az értékrendet és a társadalmi szövetet, az egyén és a közösség viszonyának alapját pusztította könyörtelenül, amiből jóval nehezebb felépülni.

A gazdasági világválság azonban egyre inkább a pragmatizmus irányába taszítja a Nyugatot a szentimentális Közös Európa álomtól, fogytán a türelem. Érdemes-e további óriási pénzeket és energiát fordítani Kelet-Európa egyre kérdésesebb felzárkóztatására, miután az eddigi átutalások, illetve politikai, intézményi erőfeszítések távolról sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, inkább újabb és újabb problémákat okoztak? Vagy a Nyugat másra is költheti saját pénzét, Kelet pedig boldoguljon, ahogy tud, kérdik egyre türelmetlenebbül. Végül is, a Nyugat 1989 előtt is jól elvolt, szabadon, jólétben, most sincs ráutalva Keletre. Utóbbi viszont aligha tudna megélni a Nyugat segítsége nélkül, vagy legalábbis nem a mostani szinten.

Folyamatos panaszkodás helyett talán a keleti társadalmaknak teljesítményük fokozásán kellene töprengeniük. Kinyújtott kezek (és gyarmatosítás!-kiabálás) helyett pedig konkrét megoldásokra törekedni. A közös Európa érdekében. Mert egyetlen viszony sem tartós, ha csak álmokon alapszik, s nem a kölcsönös előnyök szilárd talaján.