Vörös posztó és malomkő

Klaus Iohannis bejelentette lemondását, miután a parlament elindította a felfüggesztési eljárást ellene. Második mandátuma már karácsony előtt lejárt, az Alkotmánybíróság hosszabbította meg azt a tavalyi elnökválasztás érvénytelenítése nyomán.

Elnöki pályafutása reményekkel teli, reformokat és fejlődést ígérő lelkesedéssel kezdődött, mára viszont általános a csalódottság. Tízéves elnöksége alatt a jól végzett munkán és művelt Románián alapuló demokratikus fejlődés helyett inkább a stabilitás látszatát fenntartó, központosított rendszer felé sodródott az ország, ahol a titkosszolgálatok befolyása mindenható.

Iohannis háttérből irányított bábkormányt, eltávolította az önálló politikusokat, és helyükre katonai vezetőket és/vagy a titkosszolgálatokkal szoros kapcsolatot ápoló személyiségeket nevezett ki vezető pozíciókba. A titkosszolgálati felügyelet alatt megalakult PSD–PNL-kormányok arra utalnak, hogy a romániai demokrácia egyfajta katonai alapú, mélyállami irányítású struktúrává változott. 

Iohannis szemrebbenés nélkül szegte meg korábbi választási ígéreteit, és a PSD-ellenes fellépés zászlóvivőjeként kormányba emelte a PSD-t. A titkosszolgálatok befolyása nemcsak a politikai elit összetételére, hanem annak döntéseire is kiterjedt, ami teljesen átalakította a hatalmi egyensúlyt és a politikai rendszert. Olyannyira, hogy sokak szerint Iohannis tulajdonképpen elnöki hatalmával hajtotta végre a mélyállam utasításait. Iohannis a korrupcióellenes harc zászlaját is lobogtatta, de a politikai elit és a titkosszolgálatok befolyása ott is megerősödött – több tisztogatást is végrehajtott az igazságügyben, de ezek a politikai és személyes érdekei szerint zajlottak, ami aláásta a rendszer függetlenségét és a lakosság igazságszolgáltatás iránti bizalmát. A mélyállam („speciálisok”) mindenható befolyása nyomán Románia inkább Oroszországhoz hasonlít, ahol Putyin rendszere hasonlóképpen a mélyállami („sziloviki”) struktúrák mindenhatóságára épül.

Mindez kicsapta a biztosítékot a lakosság körében, tavaly a választópolgárok hatalmas pofont adtak, Iohannis kézi-vezérlésű politikai struktúrái (PNL és PSD) történelmi vereséget szenvedtek az urnáknál, egyikük jelöltje sem jutott be a döntőbe.  Jelképesen szólva a történelem süllyesztőjébe küldte az egész Iohannis-mélyállam rendszert. A rendszer azonban visszavágott, és az Alkotmánybíróság kezével érvénytelenítette az államfői választást. Minden maradt a régiben, a kés és a kenyér visszakerült Iohannis és Ciolacu kezébe, illetve az őket háttérből rángatókéba. Csupán Ciucát áldozták fel.

Mindez csak fokozta a társadalmi frusztrációt, a rendszer frontembereként Iohannis valós vörös posztóvá vált széles tömegek szemében, népszerűsége mélyponton. Az ellenzék ezen reális társadalmi elégedetlenséget lovagolta meg a felfüggesztési eljárással. Ami akár sikerrel is járhatott volna, mivel a kormánykoalícióban is egyre inkább tudatosult, mekkora malomkő számukra az egykor népszerű Iohannis – Kelemen Hunor például ezt nyíltani ki is mondta. Ha a kormánypártok továbbra is falat emeltek volna körülötte – mint a felfüggesztési eljárás kétrendbeli elutasításánál –, csak maguk ellen hergelték volna a népet, és drasztikusan csökkentették volna Crin Antonescu esélyeit. Túl sok feszültség gyűlt fel, ki kellett engedni a szelepet, ezért jobbnak látták feláldozni Iohannist, főleg, hogy mandátumának meghosszabbítása jogilag és politikailag igencsak megkérdőjelezhető. Maga az államelnök is belátta mindezt, tisztségéhez való ragaszkodása csak fokozta volna a válságot, inkább az önkéntes távozás mellett döntött, mintsem hogy távozásra kényszerítsék.