Hét jegenye, meg egy dió

Maros-parti kutyasétáltatás közben, vagy három éve figyeltem fel egy idősebb férfire. Nyaranta egy öt- és két darab két és fél literes flakonban hordta a vizet a part alsó sétányára, öntözött néhány jegenyecsemetét. Valószínűleg ő ültette a vesszőt, s gondozta, gyomlálta a füvet a megfogant csemeték töve körül, fellazította a talajt is. A következő tavaszon az elszáradt, vagy a vandál kezek kitörte csemeték helyére újakat ültetett. Közben, honnan, honnan nem, egy diófa is keveredett a jegenyék közé. (Talán egy varjú, holló ejtett el egy diót?)

Most tavasszal hét jegenye és a diófa bontott levelet. A férfi mindennap meglocsolta őket, feladata végeztével a szemközti padról szemlélte munkája eredményét. Valószínűleg nagyon büszke a csemetéire. Kimagaslott egy nagyon szépen fejlődő fiatal jegenye, annak már olyan vastag lett a törzse, hogy abban már az éjszakai izompacsirták sem tehettek kárt.

Néhány nap kihagyásával, amikor ismét végigbóklásztuk a partot, szomorúan állapítottam meg, hogy a jegenyék közül egyet vandál kezek kitörtek, kettőnek levelei pedig megfonnyadtak, száradnak. Az egyik az immár öt méter magasra nyúlt jegenyéé. Az is menthetetlenül elpusztult.

Minap ismét találkoztam az idős férfivel. Vitte a vizet a fáihoz. Sétánk végén ugyanazon az útvonalon fordultunk hazafelé. A padon nem ült senki, de időközben a csemetéket meglocsolták. Mindet, a kiszáradtakat is!

Az emberi lélekben rejlő töretlen optimizmus bizonyítékaként. Milyen jó lehet ilyen lélekkel várni a jövőt!