Hiányzik egy barát

Nem szeretek nekrológot írni. Ezúttal el sem várták tőlem. Nem írok nevet, az eltávozott nem volt közéleti személyiség. Illetve nem akart az lenni, nem vállalt vezetői tisztségeket pártokban, szervezetekben. Nem emlékszem, hogy valaha ült volna az elnöki asztalnál. „Csak” barát volt, beletartozott a közösségbe, amolyan láthatatlan erjesztő kovásza volt az egykori „vegyes” gárdájának.

Évtizedeken keresztül kiváló bankszakemberként tevékenykedett. Főnökei, beosztottjai, ügyfelei teljes megelégedésére. Mellesleg, fiatalkorában A osztályú szinten kosárlabdázott. Negyedszázada hetente még lejártunk az egykori alma materbe kosarazgatni. (Már akkor igencsak gumifáslizta térdét.) Ott volt minden osztálytalálkozón, rendezvényen. Szerette a társaságot, boldog volt, ha környezetében nyüzsögtek unokák, rokonok, barátok, ismerősök.

Mostanság vártam a telefonhívását, hogy e hónap elseje után végre mehessünk hozzá beteglátogatóba. Mert a sokat halogatott operációja után állapota javult, családtagjai, ismerősei optimistán várták részleges gyógyulását. Vidám, viccelődő társasági lény volt. Havi, évi osztálytalálkozóink előtt mindenkit felhívott, nehogy valaki elfeledkezzen az eseményről.  

„Kicsi Pofám” (így kedveskedett mindenkivel!), nagyon várnánk hívásodat. Most kezdjük érezni, mennyire hiányzol!