Munkaszervezés

Valamikor a délelőtt közepén darus kocsi állt meg a szomszédságban, hogy a munkások fát nyessenek. A parkoló azon szakaszán két személyautó várakozott. A négy munkás elment érdeklődni a gazdák felől, az egyiket mintegy húsz perc múlva elő is kerítették, a másikról viszont sem a környező intézményekben, sem műhelyekben, boltokban nem hallott senki. A csoportvezető (okkal) nem fogott hozzá a munkához, mondván: ha megjön a tulaj, akkor a kocsin lévő minden karcolást, törést, hibát az ő nyakába varrhat, s megfizetteti. A négy melós időnként meglökte a kocsit, öt-öt percre a lakók idegesítésére felvijjogott a vészjelző, de eredmény nélkül.

Szóval eltelt vagy két óra, mire a kocsi tulajdonosa előkerült, s elvitte a járművet. Még csak a szemére sem lehetett hányni a késést, hiszen szabályosan parkolt, figyelmeztetni meg nem figyelmeztette senki, hogy ott dolgozni szeretnének. Miután tiszta lett a munkaterület, a daru felemelkedett, a láncfűrész beindult, másfél óra múlva minden kész volt: a letetejezett fa törzse, ágai méteres darabra szabva sorakoztak. A munkások a jól végzett munka örömével távozhattak. Vége volt a munkanapjuknak!

Hogy egy japán, német vállalkozó nem engedné meg az ilyen luxust, az bizonyos. Ő már korábban egyeztetett volna az intézmény vezetőjével, a kapussal reggel elzáratta volna a parkolót. S másfél óra múlva mehetett volna máshová dolgozni. Csakhogy ők „szegények”, kizsákmányolják dolgozóikat.

Mi, a gazdagok meg megengedhetjük magunknak ezt a fényűzést.