Valós történelem?

Nemrég egy újságíró kolléga a velem készített beszélgetésben arról érdeklődött: hosszú pedagógusi pályafutásom alatt oktattam-e vagy egyszer is a valós történelmet? Kitérő választ adtam, de azóta is azon gondolkozom: tényleg, oktattuk-e, oktatjuk-e a valóban megtörtént eseményeket, avagy a történelmet (is) mindig az éppen hatalmon lévő rendszer elvárásaihoz, szájízéhez igazítjuk?

Mert igaz, hogy a most érvényben lévő tanterv szerint lemondtunk a lenini osztályharc tanításáról. Szerencsére. Évtizedeken keresztül ugyanis a tankönyvben a munkásosztály és a parasztság csak a forradalmak, felkelések szervezésével, kitervelésével foglalkozott, mert sorsa egyre csak „súlyosbodott”. Anyagi javakat nem is termelt önmagának! Csak az őket kizsákmányoló hűbéruraknak és a tőkéseknek.  

De mi a jelenkor igazsága? A győztesek mindig maguknak írják meg a történelmet, s igazságosnak tűntetik fel az általuk diktálta békét. Pedig (például) nyilvánvaló: az első és második világháború befejeztével a szövetségesek úgy húzogatták a határokat, mint a középkori kiskirályok. Tekintet nélkül az ott lakó népek nemzeti, nyelvi, vallási hovatartozására, akaratára. Egyszáz, kétszáz kilométer határeltolás keletebbről nyugatabbra mit is számít?

S miközben az egyik fél rémtetteiről, a háború során elkövetett kegyetlenkedéseiről kötelező megemlékezni (lásd London német bombázása, haláltáborok, személyszállító hajók elsüllyesztése stb.), addig az angol–amerikai terrorbombázásokról (Drezda), a szovjetek elfoglalta területek sokmillió asszonyának, lányának megerőszakolásáról, az elfoglalt országok módszeres kifosztásáról szemérmesen hallgatnak az iskolai tankönyvek, de még a történelmi összefoglaló szakmunkák is legfeljebb érintőleg említik meg.

Akkor? Vajon lehet-e így valós történelmet oktatni?