„Ha feltámadtatok a Krisztussal…!”

Szeretünk ünnepelni. Az egyházi ünnepek meleg, bensőséges tartalma örömmel tölti meg szívünket. Összehozza a családokat, akiket egyes esetekben nagy távolságok választanak el egymástól, máskor meg közelebb hozza azokat, akik között lelkileg-szellemileg áthidalhatatlannak tűnő szakadék volt. 

Mire igazán belelendülünk, már vége is az ünnepnek, és kezdődnek újra a szürke hétköznapok

 A bűnbeeséssel Isten és a teremtés koronája között, emberi léptékkel mérve, végtelen űr támadt. A két, egymástól kimondhatatlan távolságra eső partot csak a Golgotán felállított kereszten értünk elvérzett Jézus Krisztus volt képes áthidalni. Nagypéntek nélkül nincs húsvét! „Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben.” (Kol. 3, 3) Isten örök végzése alapján nagypéntekre húsvét kell következzen. Ha azonban nem akarom elismerni, hogy az én bűnöm volt a szeg, amely Jézus kezét átszúrta, akkor hiányzik az Isten szerinti nagypéntek életemből. Ha nem tudjuk igazán letenni bűneinket Jézus keresztjéhez, akkor a költő sorai lesznek érvényesek számunkra: „Átokverte, szerencsétlen nagypéntekes nemzet vagyunk. Golgotáról Golgotára hurcoljuk a keresztfákat… mindég kettőt, soh’se hármat… a középső, az igazi, üres marad. Nincsen is keresztfánk közbül, nem térdel ott senki, senki…ezért nem tud Húsvét lenni…” (Wass Albert: Nagypénteki sirató)

A Megváltó csodálatos áldozatának lényege abban áll, hogy mindezt értünk tette. Felkínálja a kegyelmet a mi népünknek is, hiszen ugyanazt az árat fizette miértünk is, mint minden más népért. Miért maradnánk átokverte nép? Elég volt a nagypéntekből, elég a halálból, elég ebből az egészből! Most figyeljünk a feltámadásra és az abból fakadó erőre. Nincs világosabb bizonyíték egy nép feltámadására, mint amit az apostol fogalmaz meg levelében: „…ha feltámadtatok a Krisztussal, az odafelvalókat keressétek…” (Kol. 3,1) Ameddig a földi körülményeink foglyai vagyunk, és nem tudjuk Krisztusra építeni mindennapjainkat, egész jövőnket, addig porlik népünk, mint a szikla és keményszívűségünk miatt nem kaphatjuk meg az örök élet reménységét. Pedig Jézus azért jött, hogy megmentsen bennünket a végpusztulástól. A feltámadás után maga Jézus utasítja Máriát: menj és mond el az én testvéreimnek a feltámadás örömhírét. Milyen csodálatos szeretetettel viszonyul a hitükben megingott tanítványokhoz, hogy „testvéreinek” nevezi őket, megbocsát a tagadó Péternek, helyreállítja Tamás megingott hitét, majd pedig mindannyiuknak mondja: „…Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön… és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Máté 28, 18–20.)

Jézus Krisztus világossá tette kortársai számára, hogy nem azért hagyta ott a mennyet, hogy a zsidó népet megszabadítsa a római iga alól. Nagyobb hatalom ellen szállt csatába. A bűn emberölő fogságából akarta megszabadítani a világ minden népét, hogy, aki hisz Ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Néhány évtized után a ma született csecsemő is át kell lépjen abba a valóságos szellemi világba, ahol mindenki számot kell adjon arról, amit e földön tett. Drága nemzettársaim: lemaradni az örök életből a legnagyobb vétek, amit elkövethetünk önmagunk ellen. Népünknek az ige ma azt mondja: „ha megtérsz a Mindenhatóhoz, felépülsz…” (Jób 22, 23)  Akarunk-e egy örökkévalóságon át Jézus Krisztussal élni kimondhatatlan boldogságban? Jézus megszerezte ennek a lehetőségét áldozatával a magyar nép számára is! A titka abban áll, hogy már itt e földön Jézus éljen a szívünkben és akkor biztosan lesz magyar feltámadás. Csendüljön fel a húsvéti harsona: „Ő él, Ő él… kérdezed, honnan tudom: itt él a szívemben!”

Bátkai Sándor