Visszatekintő ft. Sándor Tivadar aranymisés plébánossal

Köszönet a Jóistennek a sok kegyelemért

Írta:
2021. június 23. 17:17 (szerda) /

Ft. Sándor Tivadar arad-gáji, szentpáli és sofronyai plébánost 50 évvel ezelőtt szentelték pappá, a közelmúltban tartotta az aranymiséjét.

 

 

– Plébános úr, milyen érzések töltik el az embert, ha fél évszázados szolgálatnak a küszöbére lép?

– Amikor ezen a pályán elindultam, a Jóistent arra kértem: amíg a kedvére vagyok, addig adjon egészséget, hogy szolgálhassam a népemet. Úgy látszik, megkaptam az isteni kegyelmet, hogy megérhettem e szép ünnepet.

– Mikor határozta el, hogy egyházi pályára lép?

– Kiskorom óta rendszeresen jártam templomba, nagy tisztelettel hallgattam a prédikációkat és lassan megérlelődött bennem az elhatározás: pap szeretnék lenni. A terveimről Grúber atyának is szóltam. Amikor 14 éves lettem, a vasárnap reggeli szentmise után Grúber atya behívott a plébániai irodára, ahol azt mondta: a 12 órai mise után kéretem apádat, hogy jöjjön be, tárgyaljuk meg a sorsodat! Amikor átadtam az üzenetet édesapámnak, azt kérdezte: milyen rossz fát tettél a tűzre? Semmit – feleltem –, csak jelentkezni szeretnék a gyulafehérvári teológiára és a kántoriskolába. Gyulafehérvárra egyedül mentem vonattal, rövidnadrágban, kicsiny pepita blúzban, a táskámban magyar és román nyelv, ének és a kis katekizmus könyvekkel, amelyekből felvételiznem kellett. Amikor megérkeztem Gyulafehérvárra, az állomáson a zalatnai vicinális kicsiny sínpárjának a talpfáin lépkedve, az előttem haladó székely legények közül az egyik visszafordult: Te kölyök, miért jössz utánunk, miért követsz? Nem válaszoltam, csak hátrább maradtam, távolabbról követtem őket. Amikor a teológia ajtajához értünk, azt előttem becsukták. A nagy kilincset két kézzel lehúztam, a vállammal az ajtót belöktem, majd a táskámmal beléptem én is az udvarra. Amikor megláttam az épületeken körben lévő sok ablakot, elámultam, hova érkeztem. Egy legényke azonban megkérdezte: Kölyök, mit keresel itt? Pap akarok lenni – válaszoltam határozottan, de ő kijavított: Talán előbb kántor, nemde? Honnan jöttél, a városból? Nem én – válaszoltam hetykén –, hanem Aradról. Hogy hívnak? – jött a kérdés. Amikor megmondtam, hogy Sándor Tivadarnak, megölelt, s azt mondta: mostantól én vigyázok rád. Ő volt Hajdó István, későbbi híres hitszónok, aki halálának a 10. évfordulójára hamarosan emlékezhetünk. Bogárfalvi születésű volt, de az utolsó szolgálatát Lengyelfalván töltötte, ahova az évfordulón el szeretnék menni. A közösség sokat köszönhet neki, mellszobrot is emeltek a tiszteletére.

 

 

Sikeres felvételi, aradi jégtörés

 

– Hogyan illeszkedett be Gyulafehérváron?

– A megismerkedés után István megmutatta a szálláshelyemet, az ebédlőt, majd egyik osztályteremben az asztalt is, amelyre a nevem rá volt írva, mert másnap ott vizsgáztam. Harmadnapon, amikor az udvaron kihirdették a felvételi eredményét, egy reverendás pap bácsinak az volt az első kérdése: Itt van-e Sándor Tivadar? Miután hátulról integettem, leszólt: Engedjétek ide. Amikor odaértem, megkérdezte: Aradon hányas villamos jár Újaradra? A hármas – válaszoltam. Na, ott lakik az én drága édesanyám, és ma küldök tőled neki egy levelet. Mivel indulsz haza? Személyvonattal – válaszoltam. Nem, te gyorsvonattal fogsz hazamenni. De hát nekem arra nincs pénzem – erősködtem. Majd én kifizetem – nyugtatott meg, de hozzáfűzte: Amikor Aradra érkezel, előbb elviszed a levelet édesanyámnak, azután menj haza!  Rendben – fogadkoztam, és amikor Aradra értem, elvittem a Marx Károly utca 82. szám alá a levelet az édesanyjának, aki felsóhajtott: Fiam, te vagy az első, aki a háború óta megtörted a jeget, és Aradról elindultál a papi pályán. Tehát el lehet képzelni, mennyire megfélemlítették a fiatalokat, ha 1961-ig senki sem mert papi pályára jelentkezni. Utánam jött Tamáskó Péter, majd Nagy Károly és az öcsém, Sándor Balázs, de mások is.

– Nem félt a papokra leselkedő megtorlástól?

– Nem én, sőt nagyon köszönöm a Jóistennek a kapott sok kegyelmet. Én mindig magyar lelkipásztor akartam lenni, ezért megfogadtam: németül nem tanulok meg, de később, a Caritasban vállalt munkám folytán meg kellett tanulnom, hogy jobban szolgálhassam a népemet. Manapság már németül is misézek, prédikálok. Külföldön többször tartottam német nyelvű szentmisét. A Svájcban tartott szentmisém után mondta egy ottani idősebb pap: én büszke lennék, ha olyan jól ismerném a német irodalmi nyelvet, mint az a romániai magyar pap, akit németül hallottam prédikálni.

– Hol kezdte el a szolgálatot?

– Jól emlékszem, 1971. július 4-én az arad-belvárosi Páduai Szent Antal nevére felszentelt templomban mondtam el az első szentmisémet, ezért azt tervezem, július 4-én, vasárnap ugyanott mondom el az aranymisémet is. Utána Gyergyóújfaluba megyek, ahol a Libán-tetőn építettem egy kis nyaralót, ahol a nyarakat szeretném tölteni. Megszerettem a székelyeket, különösen azt a tájat, ahol 50 méterre vagyok a főúttól, könnyen lehet közlekedni.

– Meddig kíván még szolgálni?

– Arra kért a püspök atya, hogy 2022. szeptember 1-jéig maradjak, és ha jövő év augusztus 25-én betöltöm a 75. életévemet, szeptembertől elenged. Ez azonban nem jelenti, hogy a pap elfelejti, ki volt, mert amikor szükség van rám, továbbra is misézek. Tehát amennyiben Aradon valahol szükség lesz rám, ott segítek. Eddig nagy felelősség terhelt, 1985-ben ugyanis azzal a feltétellel kaptam meg az arad-gáji parókiát, ha ellátom Szentpált és Sofronyát is. A szolgálatot azóta is folytatom mindhárom templomban.

– Gondolt-e arra, hogyan tud ennyi évi szolgálat után megválni a híveitől?

– Természetesen, gondoltam és nehéz szívvel tudom majd megtenni, de úgy érzem, nekem is szükségem van már egy kis pihenésre. Mert az arad-gáji kinevezésem előtt igen változatos volt a szolgálatom: 1971. július 5-én Temesvár-Józsefvárosba helyeztek káplánnak, utána 8 hónapra Arad-belvárosba helyeztek, majd Resicabányára 1972 októberében–novemberében. Onnan december 1-jén kerültem Arad-Gájba káplánnak azzal a feltétellel, hogy ellátom Szentpált is, mert oda nem lehet kijárni csak lovas szekérrel. Első alkalommal a lovak úgy összecsaptak sárral, hogy a kabátom, a kalapom és a reverendám csupa sáros lett. Akkor azt mondtam: köszönöm, ebből többet nem kérek, én úgy jövök ki, ahogy tudok. Kerékpárral vagy gyalog, én kijövök, de lovas-szekérből nem kérek. Többé nem vettem igénybe az ottani kollektív gazdaságnak a szekerét. Hozzáfogtunk a templom vakolásának az előkészítéséhez: december 27-én 6 tonna meszet oltottunk be az előzetesen kiásott nagy gödörbe, majd hozzáfogtunk a templomnak a vakolásához.

– Ezek szerint a szentpáli templom nem volt bevakolva?

– Valóban, pirosban állt, és az ablakok mellett befújt a szél, miközben az esővízet levezető csatornákra csupán egy-egy könyök volt felszerelve, ezért a kicsorgó vizet a szél a falakra fújta. A felső támpillérek téglái már mozogtak, mivel a templom négy évig állt pirosban. Azt mondtam: ezt nem lehet tovább így hagyni, be kell vakolni! Még a tél végén, januárban elmentem Csíkszeredára, onnan Szentsimonba és az ottani fűrészáru gyárból megrendeltem 16 köbméter deszkát. Abból állványokat, rigli-fákat készítettünk, összeállítottunk 40 létrát, illetve a rendelkezésemre álló pallódeszkákból az iskolás gyerekek segítségével állványokat készítettünk. A gyermekek alig várták, hogy dolgozni jöhessenek, ugyanis megengedtem nekik, hogy a templomtoronyban fészkelő összes galambot befogják. Nagy örömmel jöttek lefele, az ingeik, a blúzaik tele voltak a bennük vergődő galambokkal. Azokat másnap, az aradi piacon adták el.

 

 

A teológián vált jó építésszé

 

– Hol tanulta meg a kőműves-, illetve az ácsmesterséget? Jól emlékszem ugyanis, hogy a rendszerváltás után az építész csapatával, komoly szaktudást igénylő munkálatokat végzett…

– Teológus koromban a Nyári Egyháznak a tagjaként, minden nyári vakációban bent maradtam a teológián, ahol kimeszeltük az osztályokat, javítottuk az épületeket. Természetesen, eleinte csak segítettem a kőműves mestereknek, később azonban annyira belejöttem a munkába, hogy már plafont is tudtam vakolni. Amikor a rektor úr is megbizonyosodott a kézügyességemről, azt mondta: Tivadar, csak maga tud segíteni, ezért sokféle munkára megkért. Egyik alkalommal Bukarestből kályhással együtt érkezett egy nagy csempekályha, amihez azonban 1 x 1 méter átmérőjű kéményt kellett samottégla béleléssel építeni. Nem volt egyszerű, hiszen biztosítani kellett rajta a járatokat, miközben egy takarító rést is hagyni kellett rajta. A régi kályha vasfedeléből törtem egy darabot, amivel áthidaltam a járatnak a felső részét. Három nap alatt, miközben összesen 9.30 órát aludtam, megépítettem az 5 méter magas kéményt. A végén már a rektor úr is megsokallta a munkát, lejött és megkérdezte: Tivadar, maga még él? Ezenkívül volt olyan eset is, hogy a teológia udvara alatt húzódó kanális beszakadt. Az 1,5 méter széles, 1 méter magas, boltíves kanális fölött volt a sertésól, illetve az a konyha, ahol a sertéseknek főzték a krumpli héját. Akkor is behívott a rektor úr, mondván: Tivadar, keressen megfelelő embereket a kanális megjavításához! Mintegy 20 köbméter földet kellett kétszer megmozgatnunk, amíg megtaláltuk a 2 méter szélességben leszakadt boltívet. Azt bezsaluztuk, megvasaltuk és betonnal beöntöttük, s miután az megkötött, visszalapátoltuk az előzőleg kiásott földet. Amikor befejeztük, csak arra kértem a rektor urat: mentsen ki Márton Áron püspök úrnál, mert az elvégzett munka közben annyira átjárt a szennyvízlefolyó szaga, hogy nem akartam a püspök úr elé kerülni, mert nem volt lehetőségünk azonnal megfürödni. Akkoriban kéthetente, egyszer voltunk beprogramozva a Zsidófürdőben való tisztálkodásra, minden osztálynak aznap kellett fürödnie. Más napokon lavórban mosdottunk, ha télen befagyott a víz, a jeget az öklünkkel betörtük, hogy megmosdhassunk. Akkoriban kemény időket éltünk.

 

(Folytatjuk)

Hozzászólások