Túrmezei Erzsébet-emlékév

Jézus Krisztus mondja: „Aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el!”  (Jn. 6, 37.)

Túrmezei-emlékévet tart a Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesület. Túrmezei Erzsébet magyar–német szakos tanár, költő, műfordító, a FÉBÉ Evangélikus Diakonissza Egyesület tagja, az Evangélikus Egyház 20. századi történetének kiemelkedő alakja. 1912. február 14-én született Tamásiban, szülei hetedik gyermekeként, majd – saját szavait idézve: „Két hazám van” – 2000. május 22-én, Budapesten, a Mennyei Atya hazahívta örök otthonába. Négy leánytestvére korán meghalt, két bátyja evangélikus lelkész lett. Költői pályája – vallomása szerint – egy meghallgatott imádság, hiszen édesanyja már áldott állapotban azt kérte imádságban a minden élet Urától, hogy – amit ő nem tudott megtenni –, gyermeke, mint a szó művésze, kötői tehetséggel megáldva fogalmazza meg Istent dicsőítő gondolatait. Már 6 évesen verseket írt, legkorábbi művei a Fénysugár és a Kisharang című lapokban jelentek meg. Gimnáziumi tanulmányait Sopronban végezte, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemen magyar–német szakos tanári diplomát szerzett. Első verseskötetei diakonissza szolgálata idején kerültek kiadásra: Ének földrengéskor (1941), Reméljetek velem (1946).

1941-től evangélikus diakonisszaként szolgált, majd a fordulat éve, 1948 után a kommunista vezetés feloszlatta a diakonissza anyaházakat. Túrmezei Erzsébet a balassagyarmati szeretetotthon vezetője lett. Később, meg kellett válnia Balassagyarmattól, de a hivatalos egyházi szolgálattól is. A kommunizmus nehéz évei következtek. Időlegesen, „termékeny évei alatt” Gubek Mária, – „Kedves Mancikája” – hosszú évekre fogadta be csömöri otthonába, majd a Karácsony Sándor utcai Szeretetotthonban lakott. 1990-ben a FÉBÉ Evangélikus Diakonissza Egyesület újraindulásakor őt választották meg főnökasszonynak. E tisztségét haláláig ellátta.

Finn, német és angol fordításban is közölték verseit. Munkássága és szolgálata ideje alatt több mint kilencszáz vers és műfordítás látott napvilágot tolla nyomán. Reményik Sándor „Krisztus poétájának” nevezte a költőnőt, akivel személyesen is volt szerencséje megismerkedni Budapesten. Nincs olyan ember a Kárpát-medencei magyar felekezetek körében, aki ne tudna idézni istenes verseiből vagy énekszövegeiből.

Kedves nemzettársaim! Amint sok esetben tapasztalhatjuk, „az Úr csodásan működik”! Nem hiába hangzik Jézus Krisztus buzdítása: „Kérjetek az Atyától nagy dolgokat az én nevemben, és megkapjátok”! 1984-ben meghallgatott imádságként csodálatos ajándékot kaptak az aradiak. Túrmezei Erzsébet egy májusi hétvéget Aradon töltött. Részt vett az Arad-belvárosi Baptista Gyülekezetben, a költészet napja kapcsán tartott istentiszteleten, majd kedves hangulatú beszélgetésre került sor az aradi evangélikus gyülekezetben.  Elmondása szerint, Sátán már Aradra érkezésében zavart próbált kelteni, hiszen a kürtősi határátkelésnél az ügyeletes – kommunista – határőr el akarta venni Bibliáját, majd erős kérésre visszaadta. Nem maradt ki aradi napjaiból a 13 vértanú obeliszkjének a meglátogatása sem, ahol szívbemarkoló imát mondott.  Személyes beszélgetésben, de a gyülekezeti közösség előtt is elmondta több verse megszületésének ihletforrását. Három aradi napjának élményeit egy cikkben nehéz lenni felsorolni. Akik hallottuk a hitéletéről szóló élménybeszámolóit, életünk végéig szívesen emlékezünk a jeles költő aradi látogatására. Országosan, felekezeti hovatartozás nélkül szívesen olvassák, szavalják verseit napjainkban is. Verseinek ma is aktuális mondanivalója van, hiszen a mi drága magyar népünk tekintetét az Örökkévalóra irányítják. Szinte végigélte a 20-ik századot. Ennek a „véres” századnak hű képét festi meg érzékletesen a „Most élni küldetés” című, önéletrajzi ihletésű versében.

Bátkai Sándor

***

Túrmezei Erzsébet

Most élni – küldetés!

Most élni – küldetés!

Elfogadni – alázat.

Ez az én századom:

ez a rohanó, véres huszadik század.

Legelején érkeztem.

Egy világháború átkos árnyéka

már gyermekéveimre ráhullt...

s ma viharszárnyakon

már vége felé száguld.

Atomkor százada lett.

Észbontó kérdések kavarognak,

és nincsen felelet.

Két világháború véres emléke

sikoltja bennünk: Béke, béke!

Mért kellene gyűlölnünk, ölnünk?!

Világűrbe törünk, s pusztul a Földünk.

Soha nem tudtunk ilyen sokat,

és soha ilyen keveset.

Feledésbe hulló szavak:

testvér, irgalom, szeretet.

Viharzúgásba vész halk énekem.

S most élni küldetés,

mert így rendelte Isten énnekem?!

Ő egyszer számonkéri küldetésem,

s ítél felettem:

hogyan szolgáltam és hogyan szerettem...

a szabadulás egyetlenegy útját,

Jézus Krisztust, hirdetni szóval, tettel

hogyan siettem!

Még itt vagyok, s most élni – küldetés!

Embermilliárdok kis porszeme,

emberóceán kicsi cseppje, én,

amit tettem és amit tehetek,

olyan kevés!

Vége felé viharzik a század,

vége felé lehellet-életem.

Köszönöm, Krisztusom,

hogy ezt a lehelletnyi életet

ma újra

csodatevő kezedbe tehetem.

Továbbsodor magával

századom, ez a viharszárnyú század.

Most élni – küldetés!

Elfogadni – alázat.

Szívemet Krisztushoz emelem.

Enyém a küldetés.

Övé a kegyelem.