A te kezed, vagy az enyém?

Helyszín: háziorvosi rendelő váróterme.

Rend és tisztaság, mint mindig. Már a karácsonyi ünnepi díszeket is felrakták. Kardos menyecske a doktornő. Mostanság talán úgy mondják ezt: maximalista.

A váróterem két oldalán, a fal melleti székeken a páciensek, többségük nő, mind idősek. Csend van, ki-ki magában, a maga bajával foglalkozik. 

Jövés-menés. Nyílik a bejárati ajtó, idős úriember lép be, görbebottal.  Gondozottnak látszik, ruházata jól összeválogatott, járása nem bizonytalan.  Először románul köszön, aztán beljebb jőve magyarul is.  Zavartan forgolódik, nem tudja, kihez szóljon. Végül mégis elkezdi:

– Nem én vagyok beteg, nem magamért jöttem, hanem a feleségem miatt, aki nyolcvanéves és nemrég agyvérzést kapott. Tíz napig feküdt az intenzíven, ma engedték haza, sürgős szüksége van a felírandó gyógyszerekre. Kérem, engedjék meg, hogy soron kívül írassam meg a receptet a doktornővel. Sietnem kell haza a beteghez. 

Miközben bent íródik a recept, a bácsi kissé megnyugszik, de továbbra sem tud megszabadulni a nyomasztó tragédiától. 

– Képzeljék, a feleségem hajnalban a közös ágyban így ébreszt: Bélus, ez a te kezed, vagy az én kezem?

Az éjszaka folyamán a jobb féltekén agyvérzés történt, és megbénult az egész oldala. Nem érezte a kezét sem. Még szerencse a szerencsétlenségben, hogy a sokk jobb oldalon történt, különben – mondják az orvosok – semmi remény nem lenne a felépülésére. Évekkel ezelőtt volt már agyvérzése, azt kiheverte, de visszamaradt az egyenes látás és a rossz egyensúlyérzék. Most túl van a közvetlen életveszélyen, normálisan gondolkozik, és jól beszél. Visszatért az életkedve is, biztosan felépül, de tíz napig szigorúan ágyban kell maradnia.

– Vannak gyerekeik, akikre ebben a nehéz helyzetben számíthatnak? –kérdem.

– Hogyne, nagy család vagyunk, nemrég ünnepeltük ötvenkilencedik házassági évfordulónkat. Három nagyszerű fiút neveltünk: egyikük itt él Aradon, a másik kettő Németországban. Kilenc unokánk van, Németországban hamarosan megszületik az első dédunokánk. Én nyolcvankét éves vagyok. Évtizedeken keresztül nálunk a családban nem fordult elő egyetlen hangos szóváltás sem. 

Meghozzák a receptet, a mesélő lázba jön, keresi görbebotját, köszöni a szívességünket, de mielőtt elindulna, kezet nyújt és bemutatkozik. Ismert, régi aradi magyar családnevet mormol el. 

A beállt csendben rajzani kezdenek a gondolatok. Én sem vagyok mai gyerek, nem dísznek ülünk, feleségemmel együtt, a háziorvos várótermében. Isten őrizzen, de velünk vagy az itt ülők bármelyikével történhet valami hasonló. Ezért is ragadtak meg olyan erősen a fejemben az elhangzott szavak: a te kezed, vagy az én kezem, a te életed vagy az én életem?

A mi életünk.

Fekete Géza