A tragédia

Amikor hatvan évvel ezelőtt, ’56. november 18-ának ködös hajnalán rám tört a román szeku, már három év meghurcoltatás és kényszermunka „tapasztalatai” voltak a hátam mögött, már „edzett” voltam. A vád ellenem akkor nagyon kemény volt, nagyon féltem, de hála Istennek, megmenekültem, még itt vagyok, élek. Életem útja azonban akkortól megváltozott. Mivel nem törtem be a rendszer által felajánlott „rehabilitálásnak”, láthatatlan bilincset hordoztam évekig, amíg megszabadultam a hatalmas vörös internálótáborból, és egy szabad világba kerülhettem.

Most, ennyi idő után, és a kerek évforduló ürügyén, egy-két gondolatot közölnék a „magyar tragédiáról”. Mert így nevezte 1956 eseményeit, a nemrégen elhunyt magyar származású neves francia történész és publicista, Fejtő Ferenc. 1956-ban, franciául megírt könyvének (Latragédie hongroise) a címe: A magyar tragédia. Egy dicsőséges tragédia, ahol egy nép megelégelte az igazságtalanságot, egy beteg rendszer erőszakosságát, a szabad gondolat és cselekvés elnyomását, egy idegen hatalom véreskezű uralmát.

Az igazi tragédia, szerintem nem is abban rejlik, hogy a szovjet gyorsan, röviden és könyörtelenül elnyomta a lázadását, talán abban sem, hogy a Nyugat ismét cserbenhagyott, elárult minket, mert ezek szomorú történelmünk törvényszerűségei szerint történtek, hanem abban a szörnyűségben, ami 1956 decemberében kezdődött Magyarország életében, amikor egy példátlan méretű, szégyenletes, megbocsáthatatlanul gonosz, megtorló bosszúhadjárat vette kezdetét. És ennek a tragédiának a „csimborasszója”, hogy az aljas bűnözőket nem büntették meg. Azokat, akik miután elvégezték véres hóhéri munkájukat, kinevették a mártírokat, emléküket meggyalázták, mégis hatalomban maradtak, a politikai változás is átmentette őket, életben maradtak, és az sem vigasztaló, hogy miután „megnyuvadtak” talán a pokolba kerültek.

Soha nem fogunk ebbe a tragédiába belenyugodni, nem is szabad, maradjon bennünk a düh, az elkeseredés. Bosszúról már ne álmodozzunk, talán nem is érdemes, de ennek a nemzet számára sorsdöntő eseménynek a tanulságait igyekezzünk okosan mérlegelve az utókor számára elraktározni.

’56 híre a világban

Az eltelt hat évtized folyamán sokszor feltették a kérdést, mit tud a világ közvéleménye, elsősorban a fiatalok 1956-ról. A kérdést lehet presztízs alapon, vagy egyszerű történelemkutatási alapon is feltenni. A világ legnagyobb részén a múlt történelmének ismerete nagyon hiányos. Maradjunk csak a nyugati keresztény kultúrakörben. Itt megjegyezném, hogy 1956 eseményeit, rajtunk magyarokon kívül, a két világhatalom irányította, a Szovjet és az Egyesült Államok. Egyik leverte a forradalmat, mert veszélyt jelentett számára, a másik nem segítette, nem védett meg minket, mert ebben nem volt érdekelve. A „világ csendőreinek” népe, az amerikai többség, nem foglalkozik történelemmel, nem érdekli őket csak a jelen, és abban is saját életük.  „Különösebb történelmi tudat nélkül nőnek föl, és számos történelmi eseményt egyáltalán nem ismernek – beleértve saját országuk történelmet is” – idézek, egy ottani szakértőt. Nem foglalkoznak sem a magyar, de más népek történelmi fejleményeivel sem. Akik viszont tudnak ’56-ról – értelmiségi körökben –, azok csodálattal, és a magyarok iránti nagyrabecsüléssel beszélnek a magyarok forradalmáról.

Nos, mi van a mai Oroszországban? (Chirmiciu „megrója” az oroszokat, hogy nem elég tájékozottak az ’56-os magyar eseményekkel kapcsolatban.) De mit várjunk az oroszoktól, akik hetven évig sínylődtek a kommunista diktatúrában, és azelőtt, a cári birodalomban sem éltek szabadon? Az oroszok nagy része ma is a Nagy Honvédő Háború dicsfényének emlékében él – talán jogosan. 1956-ban az orosz tankok eltiporták a magyar forradalmat, de ne várjuk el a világtól, hogy mindenki a „mi szemszögünkből” ítélje meg az eseményeket. A sztálini idők visszasírása az oroszoknál hasonló folyamat, mint a románoknál a Ceaușescu- éra utáni nosztalgia, vagy a Kádár-rendszer „nyugalmának, és biztonságának” az emlegetése.

A szocialista államokban több mint három évtizeden át tabu volt a téma, amit mégis megtudtak a fiatalok, az elferdített, „féligazságnak” sem nevezhető hazudozás volt. A kilencvenes évektől a helyzet lényegesen megjavult, de ma is akad – jó bőven – tisztázatlan kérdés. Nyugaton, ahogy az amerikai példát említettem, nincs nagy érdeklődés a történelem iránt, a humán műveltség háttérbe szorult, a fiatalokat elsősorban a „pénzszerzésre” készítik elő. A német fiatalság körében inkább ne készítsünk „felmérést”, ők részben elamerikaiasodtak, a német nemzeti identitást évtizedek óta tudatosan rombolják, saját népük forradalmait, nemzeti megmozdulásait sem tanítják, mit kezdjenek a magyarok 56-jával? A franciáknál lehetne remélni valamit, több tájékozottságot, hiszen ők alaposan „felfigyeltek” ’56 eseményeire. Ennek magyarázata, hogy az ötvenes években Nyugat-Európa legerősebb kommunista pártja Franciaországban volt, akik viszont a moszkvai, „ortodox” oldal hívei voltak, ellenezték Hruscsov Sztálint bíráló politikáját, és keményen elítélték a magyar felkelést. Itt megjegyezném, hogy 1945 után a nyugat-európai kommunista mozgalmak erős szimpátiával rendelkeztek a közvéleményben, főleg a franciáknál, ahol a német megszállás idején tanúsított ellenállásban a kommunisták játszották a főszerepet. A Francia Kommunista Párt 1946-ban már közel 30%-os eredménnyel a választások nyertese lett.

1956-ban azonban, ez a nagyon erős francia kommunista mozgalom és párhuzamosan az olasz, angol baloldali, szovjetbarát politika igazi politikai „földrengésen” ment át. Sokaknak kinyílt a szeme a kommunista valóságról, elsősorban a francia értelmiség körében. A Párt hivatalos álláspontja szerint: Magyarországon fasiszta restaurációs kísérletet buktattak meg, de 1956. nov. 4. után a szovjet intervenció nyomán keletkezett felháborodás a franciáknál sztrájkokat, kommunista ellenes tüntetéseket eredményezett. Megtámadták a Párt-házat, a l’Humanité székházát, a tüntetésekhez atrocitások is társultak, pártaktivisták vesztették életüket stb. A Párton belüli viták kezdetben az „ortodox” kemény oldalnak kedveztek, végső fokon viszont, a nyugat-európai baloldal  köreiből  világhírű  személyiségek távolodtak el a szovjetmintájú kommunizmustól. Csak néhányat említve: Jean Paul Sartre, az ateista egzisztencializmus egyik jeles képviselője, ismert baloldali értelmiségi, aki a már említett Fejtő Ferenc 1956-ban, franciául megírt könyvének az előszavát írta (hogy Sartre mennyire volt őszinte akkor, azt máig vitatják). Említhetjük Francois Mauriac,  Nobel-dijas nagy francia írót, aki hívő katolikus létére erősen bírálta a keresztény „képmutatást”, ezért sokan „kommunista szimpatizánsnak” tartották, és tényleg, 1956. febr. 6-án a Francia–Szovjet Baráti Társaság díszbizottságának tagjává választják, de a forradalom nov. 4-én elkezdődő szovjet inváziója után két nappal, nov. 6-án leköszöni a tagságot. Megmozdultak a francia irodalmi és művészeti körök olyan baloldali képviselői, akik „addig” hittek az „eszmében”. A szovjet beavatkozás miatt sokan kiléptek az Íróbizottság elnökségéből, sokan tiltakoztak, és közös indítványt nyújtottak be, melyben elítélik a magyar népet ért agressziót. Yves Montand, a francia ellenálló és kommunista felségével, Simone Signoret színésznővel elmegy ugyan moszkvai turnéjára, de alaposan „beolvas” Hruscsovnak a magyar események miatt. A legőszintébb és vitathatatlan harcos kiállást a magyar forradalom mellett Albert Camus részéről hallhatta a világ. A világhírű író A magyarok vére című, egész világot bejáró írásában védi a magyar forradalmat:

A legázolt bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.  Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.

Camus, a forradalom után egy évvel, 1957 decemberében Nobel-díjat kapott, és 1960 januárjában autóbaleset következményeként életét vesztette. A kérdés azóta többször elhangzott: ’56 melletti kiállása miatt ölette meg a KGB Camus-t?

A Nyugat közvéleménye előtt 1956 után a magyarság kiérdemelt tiszteletben és erkölcsi elismertségben részesült, és ez a mai napig megmaradt. Ellentétben, a szocialista államok polgárai, akárcsak mi, magyarok, harminc évig hallgattak, de idővel szomszédjaink előtt is világossá vált, hogy a magyarok, akkor nagyon veszélyes, de mégis csodálatos lépésre szánták el magukat. 

Hollai Hehs Ottó, Németország