Agymosás felsőfokon, avagy elvtársi nemzetkép

Érdekes társadalomtudományi munkára derített fényt a budapesti sajtó. Az egyik internetes hírportál ismertette az 1974-ben Magyarországon készített felmérés eredményeit, amit a rendszer – a tipikus kommunista titkolózás jegyében – bizalmasan kezelt, nem hozták nyilvánosságra, csupán a legfeljebb állami vezetők szerezhettek tudomást eredményeiről.

Nos, a nemzeti témájú, közel 40 évvel ezelőtti felmérés meghökkentő eredményeket hozott, legalábbis a határon túli magyarság számára, vagy az 1956 előtti és 1989 utáni nemzeti szemléletnek.

Jóllehet a megkérdezettek 91%-a büszke volt magyarságára, 1974-ben a magyarországi lakosság 61% nem hallott Trianonról! Az elcsatolt területek és a határon túli magyarság tabutéma volt az anyaországot szovjet fegyverek révén 45 évig bitorló banda számára, a magyar lakosság agyát is annak megfelelően igyekezett átmosni. Annak tudata főleg a családi kapcsolatok révén maradt fenn, nyilvános szinten a nyolcvanas évek végéig Magyarországon szinte szó sem esett rólunk, vagy a felvidéki, délvidéki, kárpátaljai nemzettársakról.

Nemzettársak? Hiszen az 1974-ben megkérdezett magyarországiak 63%-a úgy vélte – elvtársi lendülettel –, hogy a határon túli magyarság nem része a nemzetnek. Sőt, 93%-nak a Magyarországról a kommunista szörny elől Nyugatra disszidált magyarok sem a nemzet részei!

A legjelentősebb ünnepeknek sorrendben április 4-ét, a szovjet megszállás napját (akkori hivatalos és kötelező szóhasználattal: felszabadulás), november 7-ét (az 1917-es orosz szocialista forradalom) és május elsejét nevezték meg. A valóban fontos nemzeti jellegű napok (március 15., október 6.) csak ezek után következtek, augusztus 20-át pedig újkenyérrel vagy a – kommunista – alkotmánnyal azonosították, s csak kivételesen Szent Istvánnal. Vagy legalábbis az akkor „politikailag korrekt” választ adták a kérdezőknek.

Agymosás felsőfokon, vagy ügyeskedés? Vagy mindkettő ötvözete? Bármely totalitárius rendszerben a lakosság igyekszik a hatalomnak tetsző válaszokat adni, nem saját meggyőződését hangoztatni, főleg, ha az szögesen ellentétes az éppen hivatalos ideológiával és komoly személyes hátrányokkal járhat. Az agymosás mértékét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a rendszerváltás után az anyaországiak rendszeresen lerománozták, leszlovákozták, szerbezték stb. a határon túli magyarokat, jelentős lelki traumákat okozva utóbbiaknak. A rendszerváltás után huzamosabb ideig Magyarországon élő határon túli magyarok számára lehangoló volt az anyaországiaknál széles körben tapasztalt nemzettelenség – mint e sorok írója számára is, aki 5 évet élt Budapesten felsőfokú tanulmányai idején. 2004. december 5. is alighanem arra a kommunista agymosásra vezethető vissza, amely mindent megtett a nemzeti érzelem kiirtására a magyarországiakból.

1956-ban a nemzet jegyében fogott össze munkás és értelmiségi, budapesti és vidéki, idős és fiatal a kommunista rémuralom ellen. Kádár idejében a nemzeti érzelem már nem jelentett értéket. A nemzeti érzés tömeges kiirtása olyan mértéket öltött, hogy a 70-es években budapesti értelmiségi körökben felháborodást keltett, amikor időnként olyan kérdésekkel is találkoztak fiatalok részéről, hogy „milyen nyelvet beszélnek a székelyek?”

1989 óta gyökeresen változott a helyzet Magyarországon, 1956, Trianon, s a határon túli magyarság komoly szerephez jutott a közéletben és politikában. Ez a mai fiataloknál jól látszik, elkötelezettebbek a nemzet iránt, mint szüleik, nagyszüleik. Kádár árvái viszont aligha válhatnak öntudatos magyarokká időskorukra, a szociális/anyagi ügyek iránti érzékenységük és a nemzeti kérdésekkel szembeni idegenkedésük szinte valamennyi 1990 utáni választásnál nyilvánvaló volt.