Állandó csúsztatások

Gyűjtögetem a helytörténetben, hagyományőrzésben lépten-nyomon fellehető csúsztatásokat. Vagy a pontos adatokat nem ismerő tudálékosok miatt kerülnek bele irományokba, de emléktáblákra is, vagy szándékosan, az olvasó, szemlélődő szándékos félretájékoztatására.

Sétálok a főtéren, s szemem megakad a Vasile Goldiș Nyugati Egyetem rektorátusa bejáratánál található emléktáblán. A szöveg szerint annak állít emléket, hogy az épületet (clădirea!) 1997-ben a román miniszterelnök jelenlétében avatták fel. Egy 19. századi épületet csak száz valahány évvel teljes elkészülte után avattak volna fel? Ilyenről csak a hosszú időn keresztül épült monumentális templomok esetében hallottunk! 

A valóság az, hogy a hivatalosan említett évben avatták fel az egyetem rektorátusának. Ezt kellett volna a márványtáblára vésni. Mert az épületet Czigler Antal, a Gyuláról Aradra származott műépítész emelte önmagának és családjának a 19. század második felében. Ő volt a Tököly (Catedralei) téri ortodox püspöki katedrális tervezője is. Valószínűleg a főtéri házban született Czigler Győző, a kiváló műépítész, egyetemi tanár.

Most jutott a kezembe a Moise Nicoară főgimnázium monográfiája. Vaskos összeállítás, amelyben nagyvonalúan (azaz spártai rövidséggel) átugrottak azon, hogy 1872-es megnyitásától 1919-ig, a kikényszerített átadásig az épület a magyar királyi főgimnáziumnak, a főreálnak, s egy ideig a magyar tanítóképzőnek adott otthont. Közel ötven év felett siklottak át, amikor olyan kiváló pedagógusok, nagyhírű tudósok oktattak az intézményben, mint a fizikus Antolik Károly, a történész Márki Sándor és Jancsó Benedek, a szótárszerkesztő Burián János, vagy a természettudós Lejtényi Sándor. Valamennyiük tevékenysége megérne egy misét, legalábbis egy néhány soros bemutatást.  Ha kérték volna, több aradi magyar helytörténész is szívesen segített volna annak összeállításában.

És ugyanabban a kiadványban egy másik jól kigondolt csúsztatás. „Elfelejtik” megemlíteni, hogy az 1959-es kényszerű egyesítést követően abban a tanintézetben egész vagy vegyes, magyar–német osztályok is működtek jó negyedszázadon keresztül. A tanintézetben végzett diákok névsorát évfolyamonként nem osztályok szerint, hanem ábécé sorrendben közlik a monográfiában. Természetesen többségi nyelvű keresztnevekkel. Akik nem voltak tanúi, részesei a kornak, joggal gondolhatják, hogy a tanintézet mindvégig csak román tannyelvű volt. Próbálja meg kihámozni valaki, vajon kik lehettek a kisebbségi tagozatok diákjai!

Ez már nem helytörténet. Egy összeállítást fújt felém (nem a szél!) a világháló. Romániáról állította össze valaki, hogy felhívja a világ figyelmét az országra. A román nép legnagyobb tárgyi, elméleti megvalósításait, illetve személyiségeit mutatja be. Akik itt születtek, vagy akiknek elődei az országhoz köthetőek. Nos, az itt születtek, mint Vlad Țepes, Aurel Vlaicu vagy Henri Coandă után szerepel Johny Weissmüller is. Az utóbbival kapcsolatban: az olimpiai bajnok, a később Tarzan filmek „román” (így!) hőse 1904-ben született a bánsági Szabadfalun (akkor Magyarország) német (sváb) nemzetiségűként. Sem nemzetiségiként, sem államilag semmi köze nem volt Romániához! Mellesleg amerikai sportolóként lett olimpiai bajnok.

Történik mindez ugyanúgy, mint néhány évvel ezelőtt egy hazai újság Tudták? rovatában, ahol Alexandru Xama világhírű román tibetológusként jelent meg. Az évszámokból derült ki, hogy Csoma Sándorról van szó. Nem ugyanaz!

Szóval így kell tudnod eladni magad a világnak!