Autonómia

Elutasította a két ünnep között a bukaresti parlament a székely autonómia törvénytervezetét. Az elutasítás mondhatni, hogy egyhangú volt, csak az RMDSZ szavazott mellette, az összes román párt viszont ellene.

A fejlemény nem meglepő, a román politikum és a társadalom egyaránt úgy fél az autonómiától, mint ördög a tömjénfüsttől. Jóllehet fogalmuk sincs arról, hogy mit is jelent az autonómia. A románság az autonómiát egyszerűen a szeparatizmussal azonosítja, a székely autonóm törekvésekben kizárólag az elszakadási szándékot látja. 

Holott az autonómia teljesen más dolog, lényegében a hatalmi hatáskörök megosztását jelenti az országos szervek és az autonóm tartomány között. A hadügy, a külügy és a munkaügy például mindig országos hatáskörben maradt, az autonómia inkább az oktatásra, nyelvi politikára, kultúrára, környezetvédelemre, területfejlesztésre és adópolitikára vonatkozik. Például arra, ha a székelyek autópályával szeretnék összekötni Marosvásárhelyt és Sepsiszentgyörgyöt Székelyudvarhelyen keresztül, akkor ne kelljen a bukaresti szállítási minisztériumnál hosszasan kilincselni engedélyért és pénzügyi forrásokért, hanem helyben dönthessen az ügyről s a helyi adóbevételek álljanak rendelkezésre a finanszírozáshoz. Vagy a medvekilövésről. Vagy a székelyföldi iskolák tananyagáról, s a példákat sokáig lehetne sorolni a meglévő, jól működő európai kisebbségi autonómiák alapján.

Az autonómia éppen rugalmassága nyomán vált a nemzeti kisebbségek közkedvelt eszköze Európában a második világháború után. Olaszország, Spanyolország, Belgium, Finnország vagy Nagy-Britannia olyan többnemzetiségű országok, amelyek bevezették a kisebbségi autonómiát nemzeti kisebbségeik vagy az államalkotó társnemzetek (katalánok, baszkok, skótok, stb.) számára. A huszadik század második felében az agyonközpontosított államszerkezetet folyamatosan fölváltotta a decentralizáció, az etnikai alapú autonómia pedig ennek kiemelkedő eleme volt. Románia azonban tudomást sem hajlandó venni mindezekről, a tényeket fölülírja a zsigeri félelem, hogy a kisebbségek lakta területek elszakadnak az országtól.

Az utóbbi évek fejleményei nem kedveznek a magyar autonómiatörekvéseknek. 2014-ben Skócia, majd 2017-ben Katalónia is a teljes függetlenséget tűzte ki zászlajára, az autonóm tartományok kormányai népszavazásig vitték az ügyet. A skótok 55%-os többséggel a Nagy-Britanniában való maradás mellett szavaztak, s csak 45%-a támogatta hazája függetlenségét. Az ügy civilizáltan zajlott le, London ugyanis engedélyezte a függetlenségi népszavazás megtartását a demokrácia nevében. Katalóniában viszont cirkuszba torkolt a három évvel későbbi hasonló kezdeményezés, Madrid ugyanis nem engedélyezte a népszavazást, az azt mégis megszervező katalán politikusok ellen jogi eljárást indított, sokan azóta is rácsok mögött vannak.

Mindezek nem kerülték el egyes bukaresti körök figyelmét, meggyőződésük, hogy az autonómia csupán ugródeszka az elszakadáshoz. Főleg, hogy a katalánok és a skótok sem mondtak le céljukról: előbbiek továbbra is elszántan függetlenségpártiak, az autonóm Skócia kormánya pedig újabb népszavazást szorgalmaz. London viszont nem hajlandó erre, azt állítván, hogy ilyen horderejű kérdés egy nemzedéken belül csak egyszer kerülhet terítékre, a 2014-ben demokratikusan kinyilvánított skót vélemény hosszú évtizedekre szól.