Az idegenlégiós halálára

Él, lakik Arad Gáj negyedében egy nagycsalád, ahogy a környéken emlegetik, egy nagy székely család, a Tamás família. Az alapítók valamikor a múlt század közepe táján telepedtek ide Székelyföldről. A két szülő és öt gyermekük, négy fiú és egy lány. A lány volt a legfiatalabb – ma már közel a nyolcvanhoz –, ő az egyetlen még élő. A többiek, kisebb-nagyobb hézagokkal sorra elmentek. 

A család tagjai, a két szülő kivételével mind fiatalok voltak, itt találtak maguknak párt, kivéve egy fiút, aki sose nősült meg. Az akkori módi szerint mindannyian mesterséget tanultak, dolgoztak, külön házat vásároltak, amit míves portává tettek, de valahogy mind egy bokorban maradtak, összejártak és segítették egymást. Közben gyerekeik születtek, de nem elegen, nem székely recept szerint. A negyedik generációnál tartó kolónia mára több tíz személyre rúg. A nagyobb családi összejövetelek, amelyek közül az utóbbi időben már  leggyakoribbak a halotti torok, megtöltenek egy kisvendéglőt. 

A család nem szakította meg a szülőföldön maradottakkal fenntartott kapcsolatát, fontosabb családi eseményekre hazalátogatnak. Nem felejtették el az „őshazát”, az alapító fiúk legidősebbike kis könyvecskét is írt, amelyet ki is nyomtattak a következő címmel: Foltos medvék a Hargitán. Ma is időszerű téma.

Történetünk további zavartalan folyása most azt kívánja, hogy a család közös sagájának további (amúgy sok érdekességet rejtő) boncolgatása helyett az egyik egyéni ágra, mégpedig a még életben lévő idős hölgy, mai nagymama külön útjára térjünk. Neki egyetlen lánya van, aki évtizedekkel ezelőtt kétéves időközzel két fiúnak adott életet. Növekedtek, serdültek a fiúcskák, úgy húszéves korukra kisportolt, jóvágású, 180 cm fölötti legényekké váltak. 

A kisebbiknek, Rudi névre hallgatónak már serdülő korától volt egy nagy álma, kitűzött életcélja: katonának lenni minden áron és bekerülni a francia idegenlégióba. Fiúknál talán nem ritka az ilyen fantasztikus vágyódás, de az esetek 99,9 százalékában szertefoszlik. Nem így a mi hősünknél. Érettségi után, még húszéves sem volt, se szó, se beszéd, elutazott Franciaországba és aláírt egy ötéves szerződést a légióval. Már akkor mániákusan szerette a fegyvereket és a katonáskodást. Öt év alatt akár egy tekintélyes nyugati egyetemet is elvégezhetett volna, s akkor másként alakult volna az élete. Lehúzta az öt évet, egyszer deszantos, máskor tankos volt. Érdekes, hogy ezen harci ágazatok egyikében sem vált javára a testmagassága. 

Telt az idő, bátyja Németországba házasodott, szülei közben elváltak. A nagyszámú rokonságnak szinte fantasztikus mesének tűnt az egész, titkok burkában született karrier. De le kellett szállni a fellegekből a valóság földi talajára. 

Vajon hogyan tovább? 

Hazajött a Légióból, megpróbált itthon munkát keresni. Egy fővárosi pilótaképző tanfolyamra jelentkezett, de nem vették fel, mert igazából nem volt megfelelő tudásalapja. Próbálkozott a román fegyveres erőknél is, de úgy tűnik, nem kapott megfelelő ajánlatot. Aradi tartózkodása alatt magam is találkoztam vele egyszer, barátnőjével volt. Elegáns, kisportolt, világot látott, magabiztos ifjú benyomását keltette. Akkor még nem volt több huszonöt évesnél. Különben nemrég, október 4-én volt a huszonhetedik születésnapja. Akkor még élt. Itthon tartózkodása vége felé valahogy megritkult körülötte a légtér. Nagymamája említette, hogy gyakran beszélt fegyverekről és háborúról, és hasonló beállítottságú egyének látogatták. Ilyen helyzetben szinte kapóra jött egyik ukrán, volt idegenlégiós társa ajánlata: gyere Ukrajnába, ott van igazán szükség ilyen kemény legényekre. Hiába könyörögtek a szülei, a bátyja, nem hatották meg édesanyja könnyei sem, akinek évek óta érte dobogott a szíve. Saját kocsiján utazott el a szomszéd országba, azzal, hogy nem nézheti tétlenül, hogy Ukrajnában az utcán fogdossák össze az embereket és nagyon rövid katonai kiképzés után küldik is őket a frontvonalra. 

Tökéletesen ismert mindenféle fegyvert, a háború menetében is volt tapasztalata, nem kizárt tehát, hogy segédkezhetett az újoncok felkészítésében. Édesanyja azonban, akivel gyakran beszélt mobiltelefonon, azt mondja: az utóbbi időben többször megkérte, bizonyos időintervallumokban ne hívja telefonon, mert misszión van. 

Nagyon valószínű, hogy különleges akciós egységek tagjaként is bekapcsolódott a háborúba. Így érte a halál. Édesanyját telefonon, magyar nyelven értesítették a tragédiáról. Azt is közölték vele, hogy fia arcán és fején nincsenek roncsolódások. A konkrét eseményekről azonban semmit sem mondtak. Ezek után a család kérte, hogy a holttestet koporsóban szállítsák haza.

***

Ami ezután következik, azt tekinthetjük utóiratnak is. 

Pár napja megjelent az interneten a fiatalember ukrajnai barátnőjének egy fényképes bejegyzése. A fiatal lány legyőzhetetlen vikingnek nevezi, mivel újabban szakállt viselt, a világ legerősebb, legbátrabb és legkedvesebb emberének tartja, aki kész volt az életét adni egy számára idegen ország függetlenségének kivívásáért. „Az emlékeimben őrizlek. Az én hősöm és Ukrajna hőse vagy.”

Ez utóbbi akár egy hivatalos ukrán álláspontnak is tekinthető. De vajon megnyugvásnak is egy anya számára?

Fekete Géza