Az öreg külső munkatárs esete a főszerkesztővel

Lehet, hogy ennek az írásnak botrányszaga van, de ha nincs is, figyelmet érdemel.

A barátom sztorijáról írok, aki idestova bő hat évtizede írogat kisebb-nagyobb megszakítással az újságba és annak mellékleteibe. Régen, amikor az még időszerű volt, ellenállt minden csábításnak, nem állt be újságírónak, maradt szabadúszó külső munkatárs.

Ma, láthatóan – olykor látványosan, jól érezhetően és csak részben érthetően – elkényezteti őt mind az újság, mind a mellékletek főszerkesztője. Nyakra-főre közlik rövidebb-hosszabb írásait. Ha jók, ha nem!

Többnyire!

Néha előfordul, hogy még is elfektetik – nem közlik – egy-egy írását.

Ilyenkor rendszerint megkérdezi?

– Rossz volt? Elvesztette időszerűségét? Közlése bajt okozott volna? A gép ördöge játszott közre?

Következzen most a legutóbbi apró, egyáltalán nem nagy fontosságú, de mégis kérdéseket felvető történet.

A barátom mesélte. Idézem.

– Küldöm ezt a kis írást. Hírértéke van. Közlése időhöz kötött.

A cikk nem jelent meg.  

Mire a barátom:

– A jelzett esemény nagy sikerrel lezajlott, hangulatos borkóstolóval zárult, kár, hogy az olvasok korábban nem értesültek róla. (Az esemény egyébként messze távol, de a „mi fiunkhoz” köthetően zajlott le.) Szeretném, ha a másik írásomat leközölnék. Célom van vele. Utolsó ebből a témakőrből.

– Közöljük. Holnap, vagy a jövő héten.

Barátom megvallotta a főszerkesztőnek, hogy ezek után jobban esik majd neki az ebéd.

(Azt hiszem, hogy barátom habitusa, stílusa, modora, aprólékos rendszeretete meglehetősen sok gondot okoz a főszerkesztőnek.)

– Ebéd után csengett a telefonom.

 „Jobb, ha tőlem tudja meg: holnap nem jelenik meg az oldal.”

– Ez nem az említett célzatos írásomat érintette; egy másik, testemhez-lelkemhez közelálló periodikus oldalról volt szó. Mondtam, hogy értem, kivárom.

Nézd, Te ismersz engem. Soha sem volt idegen tőlem a kompromisszumkészség. Van még bennem rugalmasság. A szerkesztésnek vannak szempontjai. Respektálom. Különben is akkor én A Pál utcai fiúk című filmet néztem a televízióban. Hol mérhető egy újságoldal jelentősége a grund és Nemecsek sorsához…

De utána gondolkodni kezdtem.

Miért volt ennyire figyelmes velem a főszerkesztő?

Elejét akarta venni a höbörgésemnek? Félt a „számtól”?

Vagy nem akart bosszúságot okozni nekem? Féltett? Kímélni akart? Esetleg mind a két szempont felmerült?

                                                             *

Ekkor közbe vágtam.

– Lelkizel, mint egy kamaszleány. Nem tulajdonítasz te indokolatlanul nagy jelentőséget írásaidnak? Ami pedig azt a bizonyos, periodikusan megjelenő, számodra olyannyira kedves oldalt illeti, elárulom neked, nálam járt egy író-olvasó, távolba szakadt, barátom, akinek évek óta küldöm a lapot, ő észre se vette, hogy ilyen melléklete is van az újságnak.

Úgy érzem, tartozott ennyivel barátjának és a főszerkesztőnek a megértő, de józan

                                                                                              KRÓNIKÁS