Az ukrán válság háttere (I.)

Ukrajna nem új ország, ahogy ezt egyesek állítják. Történelme már a legrégibb időkben mozgalmas volt, az időszámításunk előtt III–IV. században valószínűleg szkíta törzsek, később keleti-gótok, hunok, törökök és persze magyarok is jártak erre. 

A VI. századtól már szláv törzsek hazája, a IX. században a Kijevi Nagyfejedelemség része. Később lengyel és litván fennhatóság alatt élnek az ukránok, és az oszmán birodalom terjeszkedése miatt az orosz cároknál remélnek segítséget. Hányatott sorsú, mindig a függetlenséget óhajtó nép, akik a XVIII. század végétől tartósan orosz befolyás alá kerülnek. Az ukrán  nacionalista megmozdulás a XIX. század közepén bontakozott ki erőteljesen, és azóta is tart.

A Krim-félsziget története is bonyolult. Már történelmünk kezdetén értékes területként ismerték. Természeti szépsége, ásványi kincsei, remek éghajlata és nem utolsó sorban pozitív geopolitikai helyzete miatt, már az ókorban „szemet vetettek” rá. Megfordultak itt görögök, uralták a rómaiak, Bizánc, aztán a XIII. században a dél-kelet Európát elözönlő tatárok birtoka lett. II. (nagy) Katalin, az oroszok zseniális (imperialista) cárnője a félszigetet 1783-ban csatolta Oroszországhoz. A közelebbi történelmi időkben Krím továbbra is (még az 1855-ben befejeződött krími háborút követően is) orosz, illetve 1922-től, szovjet birtok. 1954-ben az ukrán barát pártvezér, Nyikita Hruscsov az ukránoknak ajándékozta. Politikai gesztus lehetett.

A félszigeten ma kétmillió ember él, hatvan százalék orosz, huszonnégy ukrán, és tizenkét százalék krími tatár. Oroszul mindenki beszél. Ahhoz képest, hogy a Szovjetunió felbomlása után számos helyen zavargásokra, háborúzásra került a sor (Csecsenföld, Grúzia stb.), a Krímben csendesen ment az élet, senkinek nem volt a másikkal baja. Az első nagy hiba, a múlt év végi belpolitikai válság után kialakult helyzet, amikor pl. a kisebbségi nyelvhasználatot biztosító törvényt – a szélsőséges nacionalisták javaslatára – eltörölték. A krimi, és más vidéken élő oroszok veszélyben érezték magukat, és ezek után Moszkva lépett.

Ez a rövid bevezetés talán segíti megérteni a mai, elég nehéz válsághelyzetet.

A Szovjetunió felbomlása után, 1991-ben Ukrajna kinyilvánította  szuverenitását, és azóta  független állam. Független, de nagyon szegény, és politikája zavaros. Az Oroszországtól való gazdasági függőség vitathatatlan, de ez nem tetszik az ukrán nacionalistáknak. Az Unióhoz (és esetleg a NATO-hoz) való közeledés negatívan befolyásolta Ukrajna és Oroszország kapcsolatát. A mai háborús hangulat kialakulása azonban nem valószínű, hogy ennek az ellentétnek az eredménye, az ukránok és oroszok „ugrálnak”, de nem akarnak háborúzni egymással. A Krím-válság inkább külső, nagyhatalmi vetélkedések színhelyének látszik. (Kihasználható űrügy.)

Az 1990 után megváltozott világpolitikai helyzet nagyban megváltoztatta az erőviszonyokat. Tömören  fogalmazván: a Szovjetek után kialakult „új Oroszország” nem  tarthatta  meg elődje  világhatalmi  státusát, az Egyesült Államok látszott egyedüli világhatalomnak maradni, de hamarosan megjelent a „színen” Kína, és az utóbbi évtizedek fantasztikus gyors gazdasági felfejlődésével nekilendült a nagyhatalmi felemelkedés felé. Sokan állítják, hogy a XXI. század Kína évszázada lesz. Az újraszervezett Oroszország vezetői, ismervén történelműket, a cári idők, és a szovjetek ténylegesen „sikeres” világhatalmi múltja után, a mai Oroszországot is esélyesnek tartják világhatalmi szerepre, és ennek érdekében meg is tesznek mindent. Tudni kell, hogy nemcsak a kis nemzetek nacionalisták, a nagyhatalmak, mint az Egyesült Államok, vagy éppen az oroszok, akár Kína is, elsősorban nemzeti érdekből cselekednek, és ezt ügyesen összekötik világhatalmi törekvéseikkel. Ez lehet a nyitja az apró-cseprő háborúskodásoknak, melyek az utóbbi évtizedekben – számunkra talán észrevétlenül – megzavarták a Világ nyugalmát. A már említett grúz, csecsen és most a krími konfliktus szerves része az orosz terjeszkedés, illetve az orosz hatalmi törekvések forgatókönyvének. Ugyanezt teszi Amerika is, de a különbség óriási. Az orosz „birodalom” nyugati határa mentén NATO-államok sorakoznak, az északi Észtországtól, a délen fekvő Törökországig. A varsói paktum feloszlott, a NATO megmaradt. Miért, kérdik az oroszok, kiktől fél a Nyugat?! Mi nem akarunk háborút, de nem vagyunk hajlandók – mindenben – amerikai mintára élni. És ezt nemcsak az oroszok mondják. Ukrajnát, mint leendő EU-, és talán mint NATO-tagot is „kiszemelni”, óriási hiba volt. Az oroszok ezt nyílt provokációnak vették, nem kell csodálkozni az ellenlépés miatt. (Kik fenyegetik Amerika határait?)

Hollai Hehs Ottó, Németország