Az ünnepválasztás szabadsága

A márciusi ifjak jól tudták, hogy történelmet csináltak azon az esős, kora tavaszi napon. E meggyőződést Petőfi Sándor így foglalta versbe:                          

„Nagyapáink és apáink, míg egy század elhaladt,                                             

nem tevének annyit, mint mink huszonnégy óra alatt.”                           

Ugyanezt magyarázta olvasóinak egy újságcikkben a történész Vasvári Pál: „Mivel elkészítők az utat, hogy ti, polgártársaink, tisztelt miniszterurak, e romok felett építsétek föl a szabadság dicső csarnokait.”       

Egy esztendő múltával, az ország ideiglenes kormánya, az Országos Honvédelmi Bizottmány határozatban jelentette ki: „Március 15, mint a magyar szabadság és függetlenség történetileg nevezetes napja, az összes nemzeti gyűlés által megünnepelendő.”               

Debrecenben, a szabadságharc akkori fővárosában katonai parádét, ünnepi istentiszteletet, népünnepélyt rendeztek, díszkivilágítással, ünnepi szónoklatokban emlékeztek meg a jeles napról. Az ünnep tartalma ekkor kezdett kiszélesedni: nem csupán egyetlen dicsőséges tavaszi napnak, hanem immár a másfél éves küzdelem egészének lett a szimbóluma. Az önkényuralom kettős túlerejének győzelme azonban nem engedte folytatni a hagyományt, és az ünnepnapot igyekezett kitörölni a nemzet emlékezetéből. Nem volt véletlen, hogy 1860-ban éppen a március 15-ére emlékezés robbantotta ki az elnyomó rendszerrel szembeni első tömeges tiltakozást.

A kiegyezés (1867) után elhárult minden akadály, és fokozatosan kialakult az ünnep klasszikus jelleme. Kezdetben a szabadságharc mártírjainak sírjához zarándokolt virágaival a pesti ifjúság. Idővel a hatóságok is elfogadták, hogy az egyetemi diákegylet szervezze a megemlékezést. 

Az 1880-as években bővült a program: népgyűlés zárta a koszorúzást, ahol emlékbeszédek hangzottak el, és időnként megjelentek a „nagy idők” olyan legendás tanúi, mint például Táncsics Mihály, vagy Klapka György honvédtábornok. Ám az aradi vértanuk hóhéraival kiegyező „hivatalos Magyarországnak” Petőfiék március 15-éje nem lehetett a legfontosabb ünnep. A benne rejlő függetlenségi eszme, majd később a két világháború között a demokrácia gondolata alkalmatlanná tette arra, hogy a hatalom urai felhasználhassák kiváltságaik igazolására.

Így változott a meg nem alkuvó Petőfi márciusa az „úri Magyarország “ elleni tiltakozás alkalmává. Ez az ünnep fejezte ki a második világháború idején a náci Németországtól való szabadulás reményét is. A második világégést követően a kommunizmus képviselői sajátították ki a „márciusi ifjak” jelszavait, és látták magukat a negyvennyolcasok tiszta küzdelmeinek szerepében. A szovjet világbirodalomba betagolt pártállami diktatúrában ideológiai feladat volt Petőfiék ünnepének kisajátítása és eltorzítása. Nekünk ’89 előtt csak a csend-megemlékezés jutott. Egy séta a forradalomra és szabadságharcra emlékeztető emlékmű, szobor előtt. Egy, szinte észre sem vehető néma főhajtás. Talán egy fohászt is elrebegtünk, a bátrabbja pedig egy szál virágot is odalopott a talapzatra.

Március 15. olyan történelmi pillanatok sorozatát adta, ahol a nemzeti közösséghez való ragaszkodás követelt magának teret a „szocialista internacionalizmus” és a „sokoldalúan fejlett társadalom” hazugságai ellenében. Megtanított bennünket arra, hogy tagjai vagyunk egy nemzetnek, amely nyelvében, kultúrájában egyedülálló a Kárpát-medencében, de ugyanakkor az európai kultúra és történelem egyik fontos eleme is.    

A „rendszerváltás” után, a már reményeiben is szárnyaszegett népnek így adatott meg a szabad ünneplés ideje. A génjeinkben kódolt félelem nehezen engedett. Először még bátortalanul, majd egyre többet és többen felvállalva emlékezünk hódolattal. Előbb egy koszorú jelezte csak az ünnepet, aztán már kokárdák is megjelentek, végül már zászlók is bomlottak. A bátortalan ének egyre biztosabban talált hangot, és kért áldást a magyarra.

Március 15-én örömmel gondolunk arra, hogy a magyar nép 168 évvel ezelőtt szabadon sereglett ki a pesti utcára, hogy új világot teremtsen, majd szabadon sietett országszerte a honvédzászlók alá, hogy megvédje a kiharcolt új hazát. És ugyanennek a szabad döntésnek örököseként választja azóta is, újra meg újra a maga ünnepének ezt a napot.

KOMÁDI SÁNDOR