Befolyási övezetek és kölcsönös bizalmatlanság

Ultimátumszerű üzenetet küldött Moszkva a Nyugatnak, elsősorban az USA-nak az igen feszült viszony rendezésére. Az oroszok megszabta feltételek (hivatalos megfogalmazásban: biztonsági garanciák) között a kölcsönös bizalom visszaállítását célzók ugyanúgy szerepelnek, mint a Nyugat számára teljesen elfogadhatatlanok.

Putyin mindenekelőtt a NATO további keleti terjeszkedésének leállítását követeli, akár az adott ország akarata ellenére is, vagyis garanciát, hogy Ukrajna, illetve Moldova, Belorusz, Grúzia és a többi függetlenné vált volt szovjet köztársaság sosem lesz NATO-tag. Ukrajna és Grúzia például a nyugati orientációt választotta, nyíltan szorgalmazzák a NATO-hoz való csatlakozást, amit az oroszok biztonsági fenyegetésnek tekintenek. Ez a legtüskésebb kérdés az Oroszország és USA közötti viszonyban, Moszkva a befolyási övezetek-szemléletben gondolkodik, Washington viszont a független országok szabad választását tartja mérvadónak, vagyis azt, hogy bármely ország saját maga döntse el, milyen nemzetközi politikai és katonai szövetséghez társuljon, mások beleszólása nélkül. A keleti-európai országok is ezen elv alapján csatlakoztak 1997-ben (Magyarország, Csehország és Lengyelország), illetve 2002-ben (Észtország, Lettország, Litvánia, Szlovákia, Szlovénia, Románia és Bulgária) az észak-atlanti katonai szövetséghez moszkvai engedély nélkül, csupán saját elhatározásuk alapján. Amúgy a Kreml akkor is ellenezte ezen országok NATO-csatlakozását, megakadályozni azonban nem tudta. Most viszont Putyin azt követeli ultimátumszerű feltétel-listáján, hogy a NATO ne telepítsen állandó katonai bázisokat és korszerű fegyvereket az 1997 után csatlakozott országok területére, vagyis a keleti országokba. Az USA ezt nyilván nem fogadhatja el, egyszerűen nem adhat Moszkvának beleszólást a NATO belső ügyeibe. Akárcsak a NATO keleti terjeszkedése esetében, az állandó bázisok kérdésében szintén a kelet-európai országoktól jön a kezdeményezés. A kilencvenes években a keleti országok kopogtak a NATO ajtaján (tulajdonképpen dörömböltek, hogy minél hamarabb fogadják be őket), a nyugatiak és Washington meglepetésére. Szintén a keletiek (főleg a balti államok és Lengyelország) követelik immár jó néhány éve a nagyméretű amerikai katonai bázisok országukban való létesítését vagy áttelepítését. Az atomfegyvereket is tartalmazó, több tízezer katonás nagy amerikai bázisok továbbra is az egykori vasfüggöny nyugati oldalán maradtak, főleg Nagy-Britanniában, Németországban és Olaszországban, miközben a Baltikumban és Lengyelországban csupán brigád nagyságú (5-10 ezer) katonai egységek állomásoznak. Varsó és a baltiak ezt is csak nagy diplomáciai erőfeszítéssel értéke el, de továbbra is hajthatatlanul kitartanak a nagy bázisok létesítése/áthelyezése mellett.

A helyzet forró, Moszkva és a Nyugat között feszültebb a viszony, mint bármikor amióta Gorbacsov elkezdte reformjait a nyolcvanas évek közepén. Akkoriban a kölcsönös bizalom spirálja volt jellemző, a kétoldalú tárgyalások révén Moszkva és Washington is fokozatosan közeledett egymáshoz, a kölcsönös bizalom folyamatosan növekedett, ami végül a hidegháború végéhez vezetett, s amit Gorbacsov a mai napig politikai pályafutása legnagyobb megvalósításának tekint. Manapság az ellenkezője történik: mindkét oldal lépései a bizalmatlanság növelését eredményezi, amire a másik válaszolni kényszerül, ami további bizalmatlanság-növekedéshez vezet. Veszélyes játék, főleg, hogy a mostani vezetők (Biden és Putyin) rátermettsége és bölcsessége jócskán elmarad nagy kaliberű elődjeikétől, Reagantól, Bushtól, illetve Gorbacsovtól.