Belorusz forradalom

Összeomlik végre Európa utolsó diktatúrája? Lukasenka rendszere erősen inog a belföldi nyomás alatt, a beloruszok úgy néz ki, hogy felébrednek hosszas szovjet Csipkerózsika-álmukból, és modern európai nemzetté válnak.

Belorusz (Fehéroroszország) fellázad vaskezű diktátora ellen. Az utcai tüntetések nemhogy alábbhagynak a karhatalmi erők durva beavatkozása nyomán, hanem fokozódnak és szinte országos méretűvé terebélyesednek. Korábbi – szintén fölöttébb gyanús – államelnöki választások után is voltak ugyan tüntetések, de akkor csak a fővárosban, ahol néhány száz (maximum néhány ezer) fiatal értelmiségi tiltakozott néhány napig, aminek a karhatalmiak brutalitása hamar véget vetett. Mostanság teljesen más a helyzet, nemcsak egy szűk fővárosi értelmiségi réteg vonult utcára, hanem jóformán össztársadalmi elégedetlenség tör felszínre elemi erővel. Hétvégén például több százezren tüntettek Lukasenka ellen csupán a fővárosban, s további nagy tömegek az ország többi városában. Köztük olyanok is, akik eddig a Lukasenka-rendszer tartópillérei voltak, az állami kézben maradt szocialista mamutvállalatok munkásai. A minszki traktorgyár (az egykori Szovjetunió távolról legnagyobb traktorgyára) alkalmazottjai sztrájkot hirdetnek és utcára vonulnak a diktátor ellen. A közszolgálati televízió – amely eddig a diktátor propagandagépezete volt – is beszünteti adását az alkalmazottak sztrájkba lépése nyomán.

Vasárnap Lukasenka is mozgósította híveit, de annak ellenére, hogy országosan, karhatalmilag megszervezett akció volt, csupán néhány ezer embert sikerült buszokkal és vonatokkal a fővárosba szállítani, ami valósággal eltörpült az ellenzék felhívására összegyűlő százezres tömegekhez képest. A Lukasenka révén 26 évig biztosított stabilitás és szerény jólét már nem elégíti ki a fehéroroszok elvárásait, mivel az életszínvonal jócskán elmarad a többi volt szocialista országhoz, főleg a szomszédos Lengyelországhoz és Litvániához képest, s a különbség folyamatosan növekszik. Az ukrajnai helyzetet – ahol viszont lényegesen alacsonyabb az életszínvonal és a rablóprivatizációkban meggazdagodott oligarchák korruptsága romba döntötte az országot – már egyre kevésbé lehet az elrettentő példa mumusaként felhasználni. Belföldön Lukasenka tehát csak a karhatalmi szervekre – rendőrség, KGB, ügyészség stb. – számíthat, de kérdéses, hogy azok meddig hajlandók kitartani a diktátor mellett. Mivel a jelentősebb ellenzéki személyiségeket már letartóztatták, az ellenzék élére fiatal, törékeny nők kerültek, akik szintén fiatal nőket mozgósítanak az utcákra. A kizárólag erős férfiakból álló, állig felfegyverzett karhatalmi alakulatok mégsem támadhatnak védtelen és fegyvertelen nők tömegére, ez a rendszer ellen hergelné a semlegeseket is. Ráadásul a szomszédos Litvániába menekült/száműzött Szvjatlana Tihanouszkaja immunitást ajánlott a karhatalmiaknak az eddig elkövetett aljasságokért, amennyiben Lukasenka ellen fordulnak.

A labda a Kremlben pattog, miután kétségbeesésében Lukasenka Putyinhoz fordult segítségért. Teszi ezt kevesebb, mint egy hónappal azután, hogy Moszkvát vádolta országa elleni háttérmanőverekkel, amikor nagydobra verte 33 orosz zsoldos letartóztatását! Hétvégén a fehérorosz diktátor jóformán behívta országába az oroszokat, akár katonai bevonulás formájában is. Lukasenka körömszakadtáig ragaszkodik hatalmához, önálló diktátor helyett immár Putyin hűséges helytartója is lenne, csakhogy megtarthassa hatalmát. Üzenetét is a Kreml szájíze szerint fogalmazta meg: belföldi népfelkelés helyett külföldről (Prágából és Varsóból) szított mesterséges destabilizálást említ, ami állítólag a NATO lengyelországi és litvániai egységei katonai fenyegetésével párosul.

Kérdéses azonban, hogy Moszkvában lenyelik-e Lukasenka maszlagját. Putyin jelezte, hogy katonailag is lépne Fehéroszország függetlenségének a megvédésére, de ez inkább üzenet a NATO-nak, nehogy befolyása kiterjesztésére használja a minszki politikai válságot, mintsem az eddig számára is tüskésnek bizonyult diktátor felkarolása. Putyinnak tudnia kell, hogy a fehéroroszországi népfelkelés nem hasonlít a 2014-es kijevi Euromajdanhoz, de még a 2004-es ukrajnai narancssárga forradalomhoz sem. Minszkben nem lobogtatnak EU-s zászlókat, oroszellenes bekiabálásokat sem hallani, mint Kijevben 2004-ben, illetve 2014-ben. A NATO további keleti bővítése nincs napirenden, még az oda nyilvánosan kéredzkedő Ukrajna és Grúzia esetében sem, az EU keleti terjeszkedéséről pedig még sok évig szó sem lehet.

Minszkben leginkább az 1989-es kelet-európai forradalmakhoz hasonló folyamat zajlik, amikor az elnyomott népnek elege lett a diktatúrából. Moszkvában nem befolyási övezetének egyik lényeges darabja elvesztéséről döntenek, hanem a diktatúra felkarolásáról. Éppen az veszélyeztetné hosszabb távon Moszkva geopolitikai befolyását, ha Putyin mentőövet küld Lukasenkának. 2004-ben és 2014-ben éppen ilyesmivel fordították maguk ellen Ukrajnát, mert teljes körű támogatást nyújtottak a csalással megnyert választásnak, illetve a végtelenségig kitartottak a helyileg népszerűtlen vezető mellett. Vajon a Kremlben tanulnak saját hibáikból?