Bölcsességhiány

Morfondírozhatunk, morgolódhatunk amiatt, hogy a halottak napja Romániában nem munkaszüneti nap, nem állami ünnep vagy emléknap, nem tartozik sem a hivatalos 11 állami ünnep közé, de még, mondjuk a hadsereg napja, nők napja, román himnusz napja, román zászló napja rangját sem éri el. 

Pedig, főként Erdélyben, az Ó-Románián kívüli térségekben sok román honfitársunk is kimegy már a temetőbe, több, mint ahányan részt vesznek a hivatalos fő- és alosztályú nemzeti ünnepek rideg politikai rendezvényein, hiszen elődeink tisztelete a szülőföld megbecsülését is jelenti.

És valami nincs rendjén akkor, ha bizonyos ünnepek, vagy bizonyos ünnepek el nem ismerése miatt a polgár lelkiismereti konfliktusba kerülhet saját államával, hisz ebben az esetben úgy érezheti, hogy nincs otthon saját hazájában.

Halljuk, hogy a román államegyház újabban azért szorgoskodik, hogy november harmincadikát is hivatalos állami ünneppé nyilvánítsa, amit már kért is a parlamenttől, s amire már Băsescu elnök is rábólintott.

Semmi szemre hányni valónk sincs Szent Andrásra, nem értjük azonban, hogy amennyiben ő keresztelte meg a többségi nemzetet, hogyan születhetett a román nép kereszténynek, ahogy azt bizonyos politikusok és politikai meseírók mesélik, s akkor miként lehetne ennek a népnek több ezer éves történelme.

Ideje lenne már a hazai történelemírást és történelemtanítást is megreformálni, s annak is eljött már az ideje, hogy a román–magyar megbékélés érdekében a két ország történészei összeüljenek, s német–francia mintára eldöntsék, hogy a két országban mit tanítsanak egymás múltjáról, ami a jövőt zavaró tényezők helyett kaphatna jövőépítő szerepet is.

Ideje lenne az ünnepnapok terén is figyelembe venni egymás érzelmeit és érzékenységét, hiszen amíg ez nem történik meg, nem rombolódnak le azok a falak, amelyek továbbra is elválasztanak bennünket.

Mindehhez csupán egy kis államférfiúi bölcsesség kellene, ami azonban továbbra is hiánycikk.

És, sajnos, nemcsak az ünnepek, ünnepnapok, hanem a hétköznapok tekintetében is.

Ezért állunk most ott, ahol állunk.