Bővítési zsákutca

Tízen kopognak, a kapuk mégsem nyílnak ki. S aligha fognak kinyílni a közel jövőben, a bent lévők zárva tartják. Valahogy így fest manapság az EU bővítésének ügye.

Albánia, Észak-Macedónia, Szerbia, Montenegró és Törökország már évekkel ezelőtt megkapták a tagjelölti státuszt, Moldova és Ukrajna pedig tavaly. Bosznia, Koszovó és Grúzia viszont a tagjelölti státuszig sem jutott. Mind a tíz ország célja az EU-hoz való csatlakozás, noha Szerbia és különösképpen Törökország esetében a szándék fölöttébb kérdéses, egyik sem hajlandó valós lépéseket tenni a csatlakozás irányába.

A szándék azonban uniós oldalról is hiányzik. Jóllehet vannak tagországok melyek lelkesen támogatják egy-egy jelölt csatlakozását – Magyarország Szerbiát, Lengyelország és a baltiak Ukrajnát, Románia nyilván Moldovát – a politikai akarat hiánycikk az EU-ban. Egy új ország csatlakozásához konszenzus szükséges, vagyis mind a 27 jelenlegi uniós tagország jóváhagyása, bármely ország vétóval akadályozhatja meg a bővítést. A bővítés általában hullámokban zajlott, több országra terjedt ki, az EU történelmében csak 1981-ben (Görögország) és 2013-ban (Horvátország) fordult elő, hogy csak egy ország lépjen be. Minden más esetben egyszerre több ország csatlakozott.

Mindezek alapján most is a nyugat-balkáni országok vagy a két kelet-európai ország csatlakozásáról beszélnek, már ha egyáltalán szóba jön a bővítés. De hát melyik csoportot vegyék fel előbb? A már régóta várakozó balkániakat, vagy a nagy szimpátiáhullámot meglovagoló Ukrajnát és Moldvát? A nyugati országok, mindenekelőtt Franciaország, Németország és Hollandia az EU alapos megreformálását tekintik prioritásnak, a bővítés csak az után jöhet szóba. Szerintük a 27 tagú unió már most is döcögősen működik, ennyi országot már most is nehéz közös nevezőre hozni, mivel számos döntés konszenzust igényel. Párizs és Berlin a tagországi vétó drasztikus korlátozását szeretné, vagyis a döntéseket csak többséggel hozzák meg, akár egyes tagországok akarata ellenére. Erről viszont a kelet-európaiak, főleg Lengyelország, Magyarország és Csehország hallani sem akarnak, attól tartván, hogy vétójoguk feladása esetén a francia–német páros úthengerszerűen erőltetné rá akaratát a keletiekre. A nyugatiak viszont nem hajlandók újabb országoknak vétójogot adni, főleg olyanoknak, amelyek renitensek a nyugatiak balliberális rögeszméivel szemben. A volt jugoszláv országok, Ukrajna és Moldva sem rajonganak a tömeges afrikai és arab illegális migrációért, az LGBT+, az úgynevezett szivárvány propaganda korlátlan terjeszkedéséért vagy a Nyugaton tomboló klíma-őrületért. Éppen ellenkezőleg, esetleges csatlakozásukkal minden bizonnyal a már EU-s tag kelet-európai országok mögé sorakoznának fel, tovább fékezve a nyugati ideológiai agressziót.

Csakhogy a keleti országok sem rajongnak kimondottan az EU további bővítéséért, különösképpen Ukrajna esetében. Az ezer sebből vérző ország újjáépítése több száz milliárd euróba (talán ezer milliárd, attól függően, hogy az oroszok mekkora kárt okoznak még) kerül, ami óhatatlanul a pénzforrások átcsoportosításával járna. Ukrajna nagy ország, területileg nagyobb, mint bármely EU-s ország, s 40 milliós lakossága is számottevő. Ukrajna súlya tehát jelentős lenne az EU-ban. Ráadásul területének nagy része jó minőségű termőföld, annak nyomán pedig mezőgazdasága is jelentős, ami elvonná az EU agrártámogatásainak nagy részét a többi országtól. Az uniós pénzalapokat mindenekelőtt a regionális felzárkózásra és az agrártámogatásokra fordítják, e két célra költik el az uniós források kétharmadát, az összes többire együttvéve pedig a maradék egyharmadot. Könnyen előfordulhat, hogy nemcsak a francia, spanyol vagy olasz mezőgazdaság, hanem kelet-európai országok gazdái is kisebb támogatásban részesülnének. Az olcsóbb ukrán gabona már most, EU-s szubvenciók nélkül is komoly konkurenciát okoz, az uniós szubvenciókkal alátámasztott Románia, Bulgária, Magyarország, Szlovákia és Lengyelország el is érték Brüsszelben az ukrán gabonabehozatal tilalmát, s immár annak meghosszabbítását kérik. Kelet-Európa országai aligha örülnének tehát, ha az EU-s piac teljesen megnyílna az ukrán mezőgazdaság számára, és az ukránok ugyanakkora szubvencióban részesülnének. A balkáni országok vagy Moldova esetén ez a probléma kevésbé fontos, mivel kis vagy közepes országok. A regionális fejlesztési alapok átirányítása azonban akkor is felvetődne, szinte minden csatlakozásra váró ország szegényebb és fejletlenebb, mint a már bent lévők, s az uniós pénzekhez való hozzáférés a belépés legjelentősebb mozgatórugója. Ami akár azt is eredményezhetné, hogy a 2004–2007-ben belépett keleti országok nettó befizetőkké váljanak.

Ennyi eltérő érdek, politikai és gazdasági akadály mellett uniós bővítésről legfeljebb beszélnek, a konkrét folyamat zsákutcába jutott.