Csodálatos lányaink

Rió bezárta kapuit, a hatalmas országba visszatértek a hétköznapok. Kétszázhat nemzet több, mit tízezer sportolója utazott haza, szép és izgalmas élmények után, egyeseknek életük nagy dicsőségét, másoknak talán csalódást okozva. Lehet, hogy versengés közben a versenytársakra egy kis irigykedéssel, néha féltékenységgel néztek, de nem hiszem, hogy bármelyikük is gyűlöletet érzett volna, az idegen, más nyelvet beszélő, gyakran más bőrszínű, és más hitű sporttársuk iránt. Nem hiszem, és főleg remélem.

Persze lehet, hogy tévedek. Az újkori olimpiai eszme, és az első modernkori játékok óta eltelt 120 év alatt sok minden történt. Coubertin báró még hitt az egészséges versengés jellemalakító erejében, abban, hogy a sport hozzájárul a helyes emberi magatartás, és viselkedés elsajátításához, és hitte, hogy a Játékok elősegítik a békés egymás mellett élést. Az is igaz, hogy Coubertin azt is vallotta, hogy a franciák az I. világháborúban, illetve előtte, nem fordítottak elegendő figyelmet a katonák fizikai erőnlétére, amit éppen a sport segítségével lehet a legjobban javítani.

Tény, hogy olimpiai játékok ide, vagy oda, a XX. század két véres háborújában egymást ölték azok, akik aztán egy piciny szünet után, már „békésen” egymás mellett futottak a stadionokban.

Sokan, már elég régen és elég hangosan, bírálják az ún. „olimpiai szellemet”. A politika, de főleg a pénz beavatkozása az olimpiai versenyeket egy óriási „show-biznisszé” változtatta. Csak két példa: a 2000–2008 közötti olimpiai játékok közvetítési jogát amerikai tévések 3 és fél milliárd dollárért vették meg. A másik „furcsaság”, hogy a valamikor csak amatőr sportolókkal megtartott játékokon, ma a legsikeresebb profik vannak jelen, és a sikerért óriási jutalompénzeket vágnak zsebre. A doppingügyeket már nem is említem, mert egyik botrány követi a másikat.

Az egykori „magasztos” eszmék tehát ma már kevésbé tüzelik a versenyzőket, a siker mögött ott magaslik a pénz mágikus ereje.

De ezért még mindig szép ez az egész, még mindig tudunk lelkesedni, és két hétig valami olyasmire figyelhetünk, ami nem szörnyűség, nem terror, védekezés, háború és menekült milliók tömege.

A magyarok első perctől kezdve ott voltak a Játékokon. 1896-ban még csak 14 ország 241 férfi versenyzője küzdött, kilenc sportágban. Nemzetünk sportolói két aranyéremmel a hatodik helyen végeztek.  Az I. világháború miatt, 1916-ban kimaradtak a játékok, ugyanez történt a második világháború idején, 1940-ben és 1944-ben.

A magyar sportolók kimagasló sikereket először 1936-ban, Berlinben, a nácik által rendezett Játékokon érték el, amikor 10 aranyéremmel a ranglistán, Németország és az Egyesült Államok után a harmadik helyen végeztek. Itt már két kiváló női versenyző is aranyat érdemelt, a magasugró Csák Ibolya, és a női tőrvívás olimpiai bajnoka, Elek Ilona.

Azért emlékezem most elsősorban a lányokra, mert Rióban valami egészen különleges dolog történt, amin gondolom, az egész ország csodálkozik. Nyolc aranyérmünkből, csak egyet szerzett  férfi versenyző, kiváló kardvívónk, Szilágyi Áron, aki megvédte londoni bravúrját. Mi történhetett, kérdezik sokan jogosan, lányaink lettek ennyire erősek, vagy a fiúknál van valami baj.

Ha a statisztikát nézzük, a férfi sportolók aránya sokkal magasabb a női résztvevőkénél, hiszen a 298 aranyérmes között „csak” negyven női bajnok szerepel. Ők viszont fantasztikus eredményeket értek el, hiszen a legtöbb egyéni aranyérmet Egerszegi Krisztina kapta öt úszó számban. Keleti Ágnes, és az idén nemzeti hősként ünnepelt Kozák Danuta öt-öt aranyéremmel állnak a legsikeresebbek között. Úszó lányaink a világ legjobbjai között szerepelnek, hiszen Hosszú Katinkát már világszerte „csodaúszóként” emlegetik. Még hosszú sorokban dicsérhetném sportoló lányaink sikeres szereplését a hazai és nemzetközi tornákon, de célom nem a statisztika, hanem keresem a választ a fenti kérdésre: miért most a lányok ennyire sikeresek, és miért a férfi sportolók aránylag gyenge szereplése? Lehet, hogy véletlen, lehet, hogy a férfiaknál a „generációs váltás” az ok, hiszen ezt látni a vívóknál, és a vízilabdásoknál is. Szakértői analízis bizonyára feltárja az okokat, azt viszont állíthatjuk, hogy a 2016-os magyar olimpiai sikert csodálatos lányainknak köszönhetjük.

Remélhetőleg kicsiny nemzetünk továbbra is ott lesz a nemzetközi sport élvonalában. Mi, magyarok, olyanok vagyunk, hogy a napi kenyér mellé mindig várunk egy kis sikert, elismerést. Magyar dicsőség nélkül, nincs igazi magyar élet! Ezt lehet jó, lehet rossz tulajdonságnak is tekinteni, szerintem ezt az életérzést továbbra is táplálni kell, de tudni is kell jól kezelni. Túlzásokba nem szabad sodródni.

Ez vonatkozik különben a sokat emlegetett olimpiai eszmére is. Ideje egy parányit visszavenni a pénz befolyásából és más, emberi vonatkozást is tekintetbe venni a rendezvények megszervezésénél, hiszen az idei Játékok után jogosan kérdezhetjük, vajon a nyomorgó, éhező brazil tömegek, egy parányival is boldogabbnak, vagy inkább elárultnak érzik most magukat.

Hollai Hehs Ottó, Németország