Csülökháború

Az nem került fő helyre e hét első napjaiban az írott és elektronikus sajtóban, hogy a román és izraeli végrehajtó hatalom közös kormányülést tart Izraelben, pedig akár bombahír is lehetetett volna, mint ahogy az is, hogy búcsút mondtak a korábbi közös román–magyar kormányüléseknek, ami pedig ugyancsak jelzéserejű, találjuk ki tehát saját magunk, mi ennek az oka.

Az sem vált főhírré, hogy az egyik – régiónkban elhelyezkedő – városunk polgármestere éhségsztrájkba lépett, így vállalt szolidaritást helységének didergő lakosságával, a központi fűtést ugyanis ki kellett kapcsolni, az állam nem akarja megsegíteni azokat a helységeket, ahol ellenzéki és nem kormánypárti a vezetés.

Arról is alig esett szó, hogy a parlament az ellenzék tiltakozása és szavazástól való távolmaradása ellenére elfogadta az új társadalombiztosítási törvényt, amely jelentősen megnyirbálja a rászorultaknak szánt összegeket.

Még szerencse, hogy a kedden elfogadott kóborkutya-törvény kapott némi nyilvánosságot, ha nem is annyit, amennyit többszázezer eb tömeges megsemmisítésének felháborító ténye érdemelt volna, örüljünk hát legalább annak, hogy a politika és a sajtó, ha az emberek gondjaival nem is foglalkozik, az ember barátainak sorsára egy kicsit legalább odafigyel.

Mindezek után akár azt is kérdezhetjük, hogy minek van hírértéke politikai életünkben és sajtónkban.

Nem annak, amit az újságírás ábécéskönyvében leírnak, hogy t. i. nem az a hír, ha egy kutya megharap egy postást, hanem csak az, ha a postás harapja meg a kutyát.

Ám Bukarestiában már ez a sajtókétszerkettő sem igaz: itt az a hír, ha a kutyák ugatják, harapdálják és marják egymást.

A nagykutyák.

Itt a botcsinálta, többségében felelőtlen és korrupt politikai osztály (tisztelet, persze, az elenyésző kivételnek) belső marakodása jelenti a híreket, azokkal traktálják a rádióhallgatót, tévénézőt, újságolvasót.

Néhány nap óta a Geoană-üggyel, ami fontos lehet ugyan az egykori nagykövet, bukott  pártvezér,  kérdéses szenátuselnök egyéni karrierje, a szocialisták választási sansza, a fő kormánypárt kárörvendő röhejének előidézése szempontjából, az egyszerű polgárnak azonban egyre megy, hogy a bukaresti urak miként késelik egymást  a nagyobb csülökért.