Depresszió

Megmagyarázhatatlan családi tragédiák megdöbbentő sorozata sokkolta a temesvári közvéleményt ezekben a napokban. Egy fiatal családanya a tizedik emeletről a mélybe vetette magát, kisgyerekeit is magával rántva a halálba. Egy sok megpróbáltatást, többek között a 2005-ös árvizet átélt lelkész házaspár váratlanul úgy döntött, hogy önkezükkel vetnek véget az életüknek, és ezt a közösség legnagyobb megdöbbenésére, meg is tették. Magas végzettségű, intelligens személyekről van szó, akik a depresszió áldozataivá váltak. Félő, hogy ezek a megdöbbentő és látszólag megmagyarázhatatlan esetek csak a jéghegy csúcsát jelentik, és arra figyelmeztetnek, hogy nagy a baj!

A COVID-járvánnyal kapcsolatos megszorítások fullasztó következményeit valamennyien éreztük. A szükségállapottal járó időszakos bezártság és fokozott stresszhelyzet többé-kevésbé valamennyiünk lelkiállapotát megviselte. Két év távlatából már elgondolkodhatunk azon, hogy nem okoztak-e több egészségi károsodást, lelki sérülést a megszorító intézkedések, mint maga a járvány. A COVID két évet elvett a megszokott életünkből, és ezt sokan nehezen viselték, depressziósakká váltak. Ebbe az áldatlan folyamatba sajnos a média is besegített: két évig a vízcsapból is a vírussal kapcsolatos riogatás folyt, hogy idén februárban átadja a helyét a háborús hisztériának, ami nem kevésbé nyomasztó. Mintha valamennyien egy disztópiában (negatív utópia) szerepelnénk, amely olyan, mint egy rossz álom, csak sajnos nem tudunk belőle felébredni. Jó két évvel ezelőtt senki sem gondolt rá, hogy egy világjárvány és egy nukleáris katasztrófával fenyegető háború a valóságban, velünk is megtörténhet, és lám-lám, nyakig benne vagyunk mindkettőben. Oda jutottam, hogy inkább nem nézek híradókat – hiszen fele sem igaz annak, amit a hadban álló felek egymásról állítanak – beérem a sportpályákon zajló csatákkal. Sajnos a háború és a politika a sportpályákra, de még a művészeti intézményekbe is beférkőzött, oda sem menekülhetünk anélkül, hogy ne próbálják egyik vagy a másik fél propagandáját ránk erőltetni. 1989 decemberében azt hittük, hogy véget ért számunkra az orwelli disztópia és végleg beköszöntött a szabadság korszaka. Harminc év elteltével egy másik disztópiában találtuk magunkat, amelyik nem kevésbé nyomasztó és kilátástalan.

Van ebből egyáltalán kiút? Mi túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy a globális folyamatokat befolyásolni tudjuk, de annyit feltétlenül megtehetünk, hogy jobban odafigyelünk egymásra, szűkebb és tágabb környezetünkre. Egy mosoly, egy jó szó is életet menthet, mert sokszor csak egy halvány reménysugárra van szüksége azoknak, akik elviselhetetlennek érzik ezt a feje tetejére állt, bolond, depressziós világot.