Díszes lelépők

Emberek, tessék irigykedni.

A héten röhögtem egy díszszemlén.

Pedig egy díszszemle, szerte a mi világunkban nem arról nevezetes, hogy a nézők magukban röhögnek. A díszszemle magasztos, irigylést facsar ki a nézőben, hogy né, ezek a fiúk milyen cédaegyformán emelik lábaikat, mennyi erőt, határozottságot sugároznak.

Ezzel ellentétben az aradi várban (is) állomásozó magyar–román békefenntartó zászlóalj parancsnokságának átadását lezáró, kizárólag román katonák bemutatta díszszemle kacajgombócokat fakasztott belőlem.

De nem csak. Mert az én kritikai szememre ráfogható a másik oldalról, hogy persze, mert magyar, és ennek semmi sem tetszik, ami román, pfújj, hazaáruló, menjen innen Magyarországra. No, de tessék elképzelni, hogy véleményemet tökéletesen osztotta protévés operatőr kollégám. Aki román, ugyebár velem ellentétben születésileg nem hazaáruló, csakhogy a katonaságot anno az idő előtt lepuffantott oltyán kiskakas idejében töltötte Bukarestben a díszszázadban. Amely a katonai puccot szolgáltatta, például, amikor Diktihez jött látogatóba valamelyik afrikai bohócállam azhavi tábornoka. Szóval, a kolléga, díszlépés-tudományban hozzám képest abszolút profi, mert ő másfél évig koptatta bakancsát a betonon, mi meg csupán két hónapig gyakoroltuk e műfajt az alakulatnál, ahol szolgáltam.

Szóval, mindketten röhögtünk, amikor ezek elvonultak előttünk. Kopott rucik, lógó övek, szerteszéjjel lendülő lábak, pocakok tömkelege, duma menet közben, szigorú tekintet helyett korzói vigyorok, ötven méter után lihegő fazonok, na, ennyi bőven elég. Az eseményt több tévé is rögzítette, én fotóztam, de már a képek alapján is gyalázatos volt a produkció.

Vagyis, a mennyekben könyöklő mentsen mindenkit, hogy ezek a fes(lett) legények és a néhány leányzó békefenntartsa őket. A nálam joggal kritikusabb kollégával eldöntöttük, hogy ez nem volt díszszemle, csupán egy Svejk-sétafika a vár egyik épületétől a másikig.

Így aztán érthető, hogy miért nem akarnak kiköltözni a várból. És szerintem miért fogják húzni az időt az utolsó pillanat utánig. Tessék belegondolni, a belvárosban dolgoznak. Zsé, lakás van, kiképzés, a látottak alapján talán elfedi a nullát. Látszik rajtuk, hogy marha messze állnak még a román hadseregnek is a valóban, nemzetközi szinten kiképzett profi alakulataihoz képest is.

Ezért javaslom nekik, ne menjenek se Koszovóba, se Afganisztánba, se Irakba. Őrizzék a békét itt, Aradon. Menjenek évente kétszer hadgyakorlatra, az bőven kifosztja katonai tudásukat. Persze, jöhet az ellenérv, hogy azért, mert képtelenek díszszemlén egyszerre vonulni, még lehetnek profi katonák, akik messziről megérzik a taposóaknát, hisz nem azért hozták őket létre, hogy mindenki szeme gyönyörére vonulgassanak.

Csakhogy: aki profi, fizetett katona, az a kétszáz méter hosszú díszszemlét is ledarálja. Az nem liheg tíz lépés futás után, mint tették illusztris várvédőink. Alakjuk, ha nem is svárceneggeri, de kemény, kisportolt. Mert a vérükben csörgedezik a fegyelem, a figyelem, a tisztelet az egyenruha iránt. Nem nekünk vonultak, hanem maguknak.

Ja, amúgy rendkívül aranyos és kedves emberek, talán sikerül őket a vár civilhasznosítása alkalmával turisztikai szakmunkásokká átképezni.

Mer’ akkor nem kell kivágni a díszlépést.