Egészségünkre!

A világhálón keresgélve (szörfözve?) találtam rá a székelyföldi Veres Zsolt egy „bejegyzésére”. Azért álltam meg a képnél, és nem pörgettem tovább, mert kezében egy magyar trikolóros üveget szorongatott. Meghallgatva első mondatát, ott is ragadtam annak végéig. Ugyanis első mondatában az aradiakat emlegette. Hogy az aradiak (vagyis mi), nem Székelyföldön, hanem a szórványban, csökkent létszámunk ellenére is mennyire ragaszkodunk anyanyelvű iskoláinkhoz. A kamera előtt bontotta fel a Pócs János magyar parlamenti képviselőtől kapott meggypálinkás üvegét, töltött egy pohárkával, végül az egészségünkre és a jászapátiak egészségére kiitta azt. Köszönjük az elmondottakat! 

Az elhangzottakból még egy gondolata megérdemli a kiemelést: szerinte a Kárpát-medence legmagyarabb városa nem az anyaország területén, hanem Erdélyben található: Székelydvarhely. Bevallom, a gondolat már bennem is megfogalmazódott, csak más összefüggésben. Mégpedig akkor, amikor olyan anyaországiakkal beszélgettem, akikben a nemzeti érzésnek, az együvé tartozásnak még a szikráját sem fedeztem fel. Nekik mondogattam, hogy átjöhetnének Erdélybe magyarságtudatot tanulni. Ők nem értik meg, hogy mit jelent számunkra Nemzeti imánk, amely évtizedeken keresztül nyilvánosan el sem hangozhatott. Csupán egy néhány centis magyar trikolor birtoklásáért nacionalistaként bekerülhettél a titkosrendőrség nyilvántartásába. Mi a Himnusz vagy a Szózat elhangzásakor azonnal vigyázzba vágjuk magunk, talán még a könny is a szemünkbe szökik. Közülük sokan közömbösen hallgatják azt, de egyik unokám ballagásakor néhányan a szülők közül a Himnusz felhangzásakor még félhangosan társalogtak is egymással. 

Hát ezért esett olyan jól Veres Zsolt videója, s ezért olyan rosszul a magyar kormány hozzáállása a határon túliak ügyeihez, gondjaihoz. Legutóbb a külügyminiszter asszony (megkésett) válasza Toroczkay László interpellációjára a nagyváradi premontrei apát erőszakos kilakoltatása ügyében. Őrá a rendőrök éjszaka törtek rá, megbontva az épület falát. A parlamenti képviselő feltette a kérdést: az esetért miért nem kérették be a budapesti román nagykövetet?  

A hivatalos válasz szerint a magyar kormány nem avatkozik bele más országok belügyeibe. Ez a szöveg kísértetiesen hasonlít Ceaușescu és Kádár János 1977-ben Nagyváradon aláírt megállapodásához, amely szerint a nemzeti kisebbségek kérdése minden szocialista ország belügye. Attól kezdve kezdte jönni a különböző szigorítások, és kezdte ismételgetni a román diktátor, hogy Románia példamutató módon oldotta meg a nemzetiségi kérdést. Azt kellett mindenfelé emlegetni. 

S hogy a határon túli magyarok helyzetének a kérdése nem elszigetelt eset, azt bizonyítja az ukrajnai fejlemény is. Mert miközben a magyar miniszterelnök avval dicsekszik, hogy az ukrán elnök megígérte a kisebbségek jogainak visszaállítását, a legújabb jelentések arról tanúskodnak, hogy tovább szigorítottak azokon. Jelenleg már a sportrendezvényeken is csak ukránul szabad beszélni. És ez ellen egyik érdekelt fél, lásd Magyarország és Románia sem tiltakozott! 

Ennek fényében örülök az olyan internetes bejegyzésnek, mint Veres Zsolté. Köszönjük neki, és látatlanban vele koccintva: Minden magyarul érző egészségére!